Tisztelt Honfitársaim!

"Ezek a nyilasok nem is az igazi bűnösök. Megvadult cserkészek ezek, prolongált pubertásban kalózkodó, torz kamaszok."

Milyen találó kifejezések, pedig nem ma írták őket! Márai Sándor közvetlenül a nyilas hatalomátvétel után jellemezte így Szálasi mozgalmának tagjait.

Pontosan 60 évvel ezelőtt a következőket jegyezte fel naplójába: "Horthy proklamációját délben fél kettőkor olvassa fel a rádió ... Este kilenckor Szálasi Hadparancsa ... Dagályos, bombasztikus, értelmetlen, üres szócséplés; svádáján érzik, hogy az elmebajos, aki sokáig hallgatott, örül, mert végre beszélhet. Aztán nyilas versikét szavalnak a 'talajgyökérről'. Mindez inkább kínosan mulatságos, mint komoly."

A történelem azonban véresen komollyá tette azt, amit a józan értelem abszurdnak, elmebajosnak és kínosan mulatságosnak ítélt. Így íródott tovább a magyar történelem legsötétebb fejezete, az 1944-es esztendő. Az ország német megszállása, a magyar zsidóság jogfosztása és kirablása, majd félmillió magyar gettóba zsúfolása, deportálása és auschwitz-birkenaui meggyilkolása után következett a nyilas puccs.

Márai ekkor így fogalmaz: "Az elmúlt hónapokban sokan azt hittük Magyarországon, hogy már a pokol fenekére estünk. Két napja tudjuk, hogy a pokol fenekénél is van mélyebb szint: mintha egy csapóajtó megnyílt volna, mintha még az eddiginél is mélyebb, bűzösebb gyehenna fogadna be."

A zsidók deportálása újra megindult - vagonok hiányában ezúttal többnyire gyalogszerrel. A magyar hatóságok néhány hét alatt 80 ezer embert hajtottak ki az országból. A nyilas különítmények a következő hónapokban ezrével gyilkolták a zsidókat. Vidéken megindult a cigányság szervezett üldözése, deportálása. Ezreket hurcoltak német koncentrációs táborokba, másokat szülőföldjükön lőttek tömegsírokba.

Kedves honfitársaim!

Hatvan év telt el. Sokan eljöttünk ide, az egykori nyilas főhadiszállás épületéhez, hogy az áldozatok előtt meghajtsuk fejünket. De nem csak mi, gyászolók-emlékezők akartunk eljönni, hanem Szálasi mai tanítványai, a "hungarista örökséget" büszkén magukénak vallók kis, feketébe-zöldbe öltözött csoportja is. Újra megjelentek a megvadult, torz kamaszok, akik félelmet keltenek a túlélőkben és undort a magyar társadalom többségében.

Azért vagyunk itt, hogy nemet mondjunk nekik, hogy mi, magyarok, polgárok, demokraták megértessük velük: eszméik tűrhetetlenek és elfogadhatatlanok.

Mi, demokraták gyakran mondjuk, hogy a világ nem fekete és fehér. A valóságot sokféleképpen lehet látni és értelmezni, ezért egy igazi demokrata mindig nyitott arra, hogy megértse vitapartnere álláspontját.

Vannak azonban kivételek. Vannak olyan kérdések, amelyben az az igazi demokrata, aki a világot csak feketének vagy fehérnek látja. Ahol, csak igen és nem van. Ilyen a nácizmus, a hungarizmus, az antiszemitizmus és a rasszizmus. Ezekre a demokrata hangos és egyértelmű nemet mond.

Aki azt mondja, hogy "nem, de azért", az végeredményben igent mond. Aki a legkisebb engedményt is megteszi a barbár eszmék híveinek, az igent mond nekik. Akkor is igent mond, ha máskor, máshol elítéli őket. Akkor is igent mond, ha azzal áltatja magát, hogy csupán retorikai engedményeket tesz valamilyen szent cél érdekében.

 

Kedves Barátaim!

Hogyan történhetett, kérdezik sokan, hogy hat évtized múltán Budapest utcáin ismét feltűnik a baljós jel, hogyan történhet, hogy sok-sok évvel 1944-45 után született, fiatal magyarok jobb karja lendül a magasba, nyilas köszöntésre? Mások azt kérdezik, nem reagáljuk-e túl néhány megvadult, torz kamasz idétlenkedését? Nem aránytalan-e utcára vonulni több ezer embernek néhány megzavarodott fiatal plakátjai miatt? Nem lenne-e jobb, ha nem foglalkoznánk egy jelentéktelen csoportocskával, akikből csak a média csinál néhány napos szenzációt?

Szerintem az lenne a szégyen, ha némán néznénk, ahogy a magyar történelem e sötét napján egyedül a hungaristák jelennek meg Budapest utcáin.

Mi követek vagyunk. A magyar társadalom többsége velünk, Önökkel, Veletek üzeni, hogy szabad és békés országban akar élni, ahol nyilvános megvetés sújtja a náci eszmék képviselőit.

És ennek az üzentnek nem csak a néhány karlengetős fiatal a címzettje.

Vannak olyanok, akik a fejüket nem borotválják kopaszra, nem hordanak fekete inget és bakancsot, karjukat nem lendítik náci köszöntésre, mégis - Máraival élve - "bűnösebbek", mint ezek az utat vesztett, megvadult fiatalok. Azok, akik antiszemita, cigánygyűlölő indulataikat látszólag kulturált viselkedés és szépen fogalmazott mondatok mögé rejtik. Akiknek - tudjuk - "a legjobb barátaik között is vannak zsidók és cigányok, de". Akik az elmúlt másfél évtizedben lépésről-lépésre, folyamatosan emelték a társadalom ingerküszöbét, gyengítve a náci beszéd elleni védekező reakciókat, zajosan elhárítva maguktól a zsidó- és cigányellenesség vádját. Azok is, akik bár maguk nem fajgyűlölők, de számítanak a fajgyűlölők támogatására. Azok, akik sugalmazzák és bátorítják hevesebb elvbarátaik és szövetségeseik nyíltan antiszemita és cigányellenes, antidemokratikus kirohanásait, majd hallgatnak, mintha nem történt volna semmi. Azok, akik számításból náci szellemiségű újságokat adnak mások kezébe. Azok, akik el akarják hitetni a magyar társadalommal, hogy a hétköznapi előítéletesség és a népirtás között semmiféle kapcsolat nincs.

Az üzenet elsősorban nekik szól.

Kedves Megemlékezők!

"Szégyen élni. Szégyen a napon járni. Szégyen élni" - írta Márai Sándor, amikor tombolt az aljasság és a gyűlölet. Az író, a polgár, a hazafi akkor úgy látta, hogy a morálisan összeomlott, meggyalázott ország következő generációit a megelőző évtizedek szellemiségétől teljesen eltérő módon kell felnevelni.

"Keresni kell egy tantermet" - írta - "egyfajta elemi iskolát nyitni, ahol új magyar nemzedékeknek megmagyarázzák szellemi emberek az alapfogalmakat: a haza, a nemzet, az állam, a társadalom és a világhoz való emberi, nemzeti viszony alapfogalmait."

A rövid demokratikus időszakot felváltó kommunista diktatúra megakadályozta, hogy a nemzet meglelje ezt a tantermet, de a rendszerváltás ismét a kezünkbe adta annak lehetőségét, hogy gyermekeinket a Köztársaság polgárának, demokratának neveljük. A magyar közélet reakciója a nyilas kölykök fellépésére, a parlamenti pártok közös nyilatkozata megmutatta: másfél évtized elég volt arra, hogy újraalkossuk ezeket az alapfogalmakat és megpróbáljunk ezeknek megfelelően élni. Ha gyermekeink beülnek abba a tanterembe, tudunk nekik jót, érvényeset, igazat tanítani.

"Menteni, magyarázni nem tudjuk, ami történt; de bevallani, elmondani igen. S e nemzedéknek ez lesz a feladata" - írta Márai a háború után. A miénk talán ennél is több. Emlékezni és emlékeztetni. Emlékezni és emlékeztetni, hogy hatvan évvel ezelőtt a városaink utcáin, a tereken, a folyópartokon, az utak mentén, az erdőkben - mindenütt vér folyt, sok tízezer ártatlan, magyar ember vére. Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell arra az útra is, ami idáig vezetett: a több évtizedes gyűlölködésre, a politika elaljasodására, értelmiségünk nagy részének kollektív elbutulására. És tenni, hogy mindez még nyomokban se fordulhasson újra elő. Felemelni szavunkat, ha a gyűlölet ismét megjelenik. Kivonulni utcáinkra és tereinkre, ahogy Önök is kijöttek ide, hogy megmutassuk: a mi köztársaságunk, a mi nemzetünk, a mi demokráciánk nem tűri a náci beszédet, legyen az akár feketeinges, zavarodott fiatalemberek összefüggéstelen szövege vagy jól öltözött urak és hölgyek emelkedettnek ható szónoklata és publicisztikának álcázott uszítása. Ami pedig talán a legfontosabb: a múltat megismerve és megismertetve meg kell tanítani gyermekeinket, hogyan lehetnek magyarok, polgárok, európaiak, demokraták. Hogyan lehetnek emberek.