A centenáriumát ünneplő Római Magyar Intézet két világháború közötti története rendkívül szorosan kapcsolódik újjászervezőjének és "második alapítójának", "a legkonkrétabb, leggyakorlatibb s ugyanakkor a legnagyobb álmú magyar kultúrpolitikusnak", a százhúsz esztendeje született Klebelsberg Kunonak - a külföldi magyar intézetek hálózatának megteremtését is eredményező - tudománypolitikájához s e tudománypolitika Klebelsberg halála utáni módosulásaihoz, változásaihoz.

Furcsa, ám korántsem véletlenszerű, hogy Magyarországon éppen a háborús összeomlás, az újabb megpróbáltatásokkal járó forradalmak, az ország mindenki számára elfogadhatatlan fölosztása-megcsonkítása és függetlenségének ezen az áron történt elnyerése után indult meg a széttöredezett kulturális és tudományos intézményrendszer újjáépítése-modernizálása. Katasztrofális gazdasági és erkölcsi helyzetben, anyagi és erkölcsi tartalékok híján; akkor, amikor nagy múltú kulturális, közművelődési, felsőfokú és kutatóintézetek kerültek határainkon túlra, a Magyarországon maradottak további működése pedig kérdésessé vált. Ennek ellenére is voltak azonban olyan politikusok, akik úgy vélték: a revízió lehetőségétől állandóan rettegő, s ezért (Ausztria kivételével) ellenséges országokkal körbevett Magyarország éppen a kultúrpolitika, mindenekelőtt a "magas műveltség" területén törhet ki legsikeresebben a kényszerű elzártságból, itt nyerheti vissza leghamarabb az egyelőre csak névleges mozgásszabadságot, e körben javíthatja a leghatásosabban negyedszázada folyamatosan romló külföldi megítélését.

Mindezt kiváló érzékkel, a tudománypolitika, a "tudományos nagyüzem" nemzetközi fejlődési tendenciáit is számbavéve ismerte föl Klebelsberg Kuno, aki már a háború és a kultuszminiszteri tárca 1922 júniusi elnyerése előtt is tudatosan, kivételes szervezőerő és -készség birtokában készült a "nagy feladatra": a vallás- és közoktatásügyi miniszteri tisztségre. Klebelsberg gondolatilag kész, világosan megfogalmazott, egységes, alkotóelemeiben a gyakorlatban is kipróbált és részben már működő programmal jelentkezett. A húszas évek Magyarországán tehát a kultúrpolitika - jórészt éppen Klebelsberg és nagy formátumú minisztériumi munkatársai (így Magyary Zoltán, Kornis Gyula) tevékenységének, valamint Klebelsberg és Bethlen István kiváló kapcsolatának köszönhetően - kulcsszerepet kapott. A művelődésügy és a kulturális közélet színvonalának emelése érdekében rendkívül fontossá vált a tehetséges fiatal szakemberek hazai és külföldi (tovább)képzésének biztosítása, akár az "elitképzést" szolgáló külhoni tanulmányok költségeinek állami vállalása árán is. Éppen ezért, az állami költségvetésből a kultusztárca növekvő mértékben, 1928/29-től már 10 % fölötti aránnyal részesült, s éveken keresztül a minisztériumok közül a vallás- és közoktatásügyi kapta a legnagyobb támogatást.

1895, a Fraknói-féle római magyar intézet alapításának esztendeje, Klebelsberg számára is meghatározó volt. Ekkor, egy éves berlini tartózkodása, az állam által tervszerűen irányított "tudományos nagyüzem" eszméjének németországi megfogalmazása és Berlin nemzetközi tudományos életben betöltött vezető szerepe idején kötött személyes ismeretséget a modern német tudománypolitika majdani kivitelezőivel, Adolf von Harnackkal és Carl Heinrich Beckerrel. Harnack kedvelt tanára, Becker hallgatótársa-barátja volt. Jól ismerte, számtalanszor idézte is Harnacknak 1909-es emlékiratát, amely szerint a tudományos kutatások, a "magas kultúra" olyannyira szükséges anyagi támogatása közös érdeke az államnak, a tőkeerős gazdaságnak és a polgároknak. Sokszor hivatkozott az ennek nyomán 1911-ben megalakított Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft és az 1912-től működő Kaiser-Wilhelm-Institutok nemzetközi tudománypolitikát termékenyítő hatására. Ugyanilyen fontosnak tartotta, hogy a nagy világégést követően, a hihetetlen gazdasági nehézségek közepette is átfogó állami intézkedésekkel segítették a német tudomány és kultúra talpraállását. "Ez az egyetlen terület, amelyen Németország még valóban szuverén maradt a háború után" - mondotta Becker 1920 júniusában. Klebelsberg későbbi minisztertársa, Friedrich Schmidt-Ott elnökségével, az akadémiák és más tudományos társulatok (köztük a háború után is működő Kaiser-Wilhelm-Institutok), valamint az egyetemek összefogásával hívták életre a német tudomány kizárólag kutatási célokat szolgáló önkormányzati szervezetét, a Notgemeinschaft der deutschen Wissenschaftot. A Notgemeinschaft célkitűzései, szervezete és programja rendkívüli mértékben befolyásolták Klebelsbergnek az állami beavatkozás szükségességét állandóan hangoztató tudománypolitikai elképzeléseit ("nagy akció minálunk másképp, mint állami erővel és vezetés mellett el sem képzelhető" - vallotta).

A Klebelsberg gondolatait gazdagító, sőt sokban meghatározó német tudománypolitikát azonban - éppen rendkívüli fejlettsége és szervezettsége miatt - még elvi szinten sem lehetett egy az egyben a magyar viszonyok közé átültetni. A háborús összeomlást követően a veszteségek - két tudományegyetem, számos akadémia, könyvtárak, múzeumok, levéltárak és állami kutatóintézetek sokasága maradt az elcsatolt területeken - fölmérése mellett a magyar tudománypolitika lehetőségeinek és szükségleteinek számbavétele, a nemzetközi "versenyképesség" további biztosítása, esetleges javítása is elengedhetetlenné vált. A "csonkaországba" áttelepülő tudósok, pedagógusok és tisztviselők tízezreinek - többségében teljesen bizonytalan - helyzete, ugyanakkor az ellenforradalmi rendszernek az "úri, keresztény-nemzeti" középosztályra támaszkodása, ennek következtében a középosztály megerősítésének sokszor megfogalmazott igénye új kultúr- és tudománypolitikai koncepció kialakítását igényelte.

A "kultúrfölény"-gondolat, majd a neonacionalizmus elméletének kidolgozásával, valamint a "magas kultúra" intézményrendszerének kialakításával és anyagi támogatásának biztosításával tulajdonképpen erre vállalkozott Klebelsberg. Az indíttatás megint csak Németországból származott. Még berlini diákként volt Adolph Wagner, a neves német közgazdász vendége. Ő figyelmeztette a munkások tudásának fontosságára. "Mélyen emlékezetembe vésődtek nagy mesteremnek szavai - emlékezett 1926-ban. - Emelni kell a magyar dolgozó tömegek értelmi színvonalát, ma még sokkal inkább, mint a múlt század kilencvenes éveinek az elején, és szisztematikusan nevelni kell minden téren elsőrangú szakembereket, akiknek az a hivatásuk, hogy közgazdasági vezérkara legyenek a magyar termelésnek. Ez kultúrpolitikámnak - hogy egy másik nagy Wagner szavával éljek - a leitmotivja." Klebelsberg alulról fölfelé, ugyanakkor, más szempontból fölülről lefelé próbált meg építkezni: "A háború utáni magyar kultúrpolitika két alapgondolaton épül, úgymint: 1. emelni iparkodik a nemzet nagy tömegeinek értelmi szintjét; e célt szolgálja az új népiskolai és polgári iskolai törvény (az 1926. évi XII. t.-c.), 2. gondoskodni kíván arról, hogy a kultúra minden ágában olyan szakemberek álljanak a nemzet rendelkezésére, akik az ország nagy kulturális, közgazdasági, közegészségügyi és technikai feladatait alapos készültséggel és kellő hozzáértéssel tudják megoldani. Ezt az utóbbi célt törekszik megvalósítani a tudománypolitika... A nyugati nemzetek tudományos és egyéb kulturális életébe való bekapcsolódás s e célból a nagy külföldi tudományos gócpontokban magyar intézetek és kollégiumok felállítása, az idevágó ösztöndíjügy hatékony megszervezése, a világháború utáni magyar kultúrpolitika egyik sarkalatos gondolata... Ebből a célból szerveztettek a külföldre szóló ösztöndíjak, illetőleg a külföldi magyar kollégiumok." - "Meg vagyok róla győződve, hogy nemcsak a történetírás utólagos ítélete, hanem a mai magyar nemzedék helyeslése is igazat ad e programnak..." - jelentette ki öntudatosan tudománypolitikájáról és a kultúrfölény-programról (melynek - az előbbiek értelmében való, legalábbis részbeni - vállalása, sajnos, napjainkban majdnem annyira aktuális, mint Klebelsberg idejében volt).

Kétségtelen, hogy Klebelsberg részint etatista elveket vallott. Nagyratörő korszerűsítési és fejlesztési terveit az állam szerepvállalásának erősítésével, az állam kulturális kiadásainak gyors növelésével kívánta megvalósítani. A közművelődés és a közoktatás esetében ez szükségszerű volt, nem is történhetett volna másként. A tudománypolitikában pedig a rendkívül költségigényes, ezért koncentrált szervezést és irányítást igénylő modern oktatási-kutatási hálózat - Klebelsberg egyik legkedvesebb és legkiválóbb kollegája-segítője, Magyary Zoltán szavaival élve: a tudományos nagyüzem - kiépítése és fönntartása tette indokolttá a fokozottabb állami beavatkozást. Ezt ellensúlyozandó-mérséklendő Klebelsberg arra törekedett, hogy az általa alapított vagy támogatott tudományos intézmények - így a külföldi kollégiumok és a kollégisták kiküldését 1927-től irányító Országos Ösztöndíjtanács is - legalább részben független testületek legyenek, bizonyos fokú autonómiát élvezzenek.

Klebelsberg 1917-től, a Magyar Történelmi Társulat elnökeként végzett tevékenységével és a konstantinápolyi magyar tudományos intézet szervezésével igazolta az önmagával és a vele szemben támasztott elvárások jogosságát, a külföldi magyar intézetek létrehozására irányuló eltökélt szándékát. Mind egységesebbé váló, a konzervatív reform szellemében született kultúr- és tudománypolitikai gondolatainak, korszerű elméleti rendszere gyakorlati megvalósításának 1919 utáni első lépcsője és komoly próbaköve a bécsi Magyar Történeti Intézet megalakítása és működtetése volt. Azokban a válságos időkben, a húszas évek elején ez nem volt könnyű feladat. Úgy gondolom, az itt kezdetben elért sikerek, az intézet látványos eredményei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Klebelsberg - immár miniszterként, szinkronban a legfejlettebb országokkal - hozzáláthasson a magyar tudomány intézményrendszerének az akkori legkorszerűbb nyugat-európai formákat követő átformálásához, átalakításához.

Ennek kicsiny, ám egyáltalán nem elhanyagolható részeként Klebelsberg kezdeményezésére 1920-tól, a bécsi Magyar Történeti Intézet megszületésétől egymás után alakultak meg a "magyar kultúra külföldi őrszemei". A bécsivel azonos céllal, a vatikáni levéltárakban őrzött magyar vonatkozású források föltárására, összegyűjtésére és kiadására jött létre a Római Magyar Történeti Intézet. Hozzájuk hasonlóan, a magyar állam tulajdonában voltak az 1924-ben Bécsben és Berlinben, majd az 1929-ben Rómában megnyílt Collegium Hungaricumok, amelyek már több szakterületről fogadtak ösztöndíjasokat. (A minden idők egyik legkiválóbb magyar kultúrdiplomatája, Gragger Róbert szervezte, 1916-tól működő és rendkívül hatékony munkát végző berlini Magyar Intézet - bár később a berlini Collegium Hungaricummal szoros kapcsolatba került - nem magyar, hanem német-porosz kezdeményezésre alakult.) A párizsi magyar ösztöndíjasok istápolására 1927-ben állította föl a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a Franciaországi Magyar Tanulmányi Központot. A külföldi magyar ösztöndíjasok természetesen magyar intézettel nem rendelkező városokban és országokban - így 1924-től az Egyesült Államokban, 1925-től Franciaországban és Angliában, 1926-tól pedig Genfben - is kutathattak és tanulhattak a magyar kormány támogatásával. (A francia kormány már 1921-től biztosított ösztöndíjat magyar egyetemisták részére.)

Klebelsberg iniciatívájára és tevékeny közreműködésével tehát már a húszas évek közepére kiépültek az egyre bővülő lehetőségeket nyújtó állami ösztöndíjpolitika szervezeti keretei. Az ösztöndíjak minél objektívebb odaítélése és a magyar kultúrpropaganda ezáltali megerősítése érdekében azonban sürgetően szükségessé vált az egységes irányítást - s így az áttekinthetőséget is - biztosító, a különböző szakterületek sokszor eltérő szempontjait egymáshoz közelítő szabályozás kidolgozása. "A külföldi magyar intézetekről és a magas műveltség céljait szolgáló ösztöndíjakról" szóló 1927:XIII. tc. Klebelsbergnek bevallottan egyik legkedvesebb törvénye volt. Lényegében már kész tényeket rögzített, ösztöndíjpolitikája addig elért eredményeit kodifikálta. Igen jelentős volt azonban abból a szempontból, hogy az ösztöndíjasok - nem csak a külföldi, de a belföldi stipendisták - korábban esetleges kiválasztását az Országos Ösztöndíjtanácsra, a "szellemi és természettudományokat" egyenlő számban képviselő, neves tudósokból, valamint ismert művészekből álló testületre bízta. Klebelsbergnek a szakmai elit nevelésére irányuló elképzelései sikerességét igazolja, hogy a külföldi fiatal ösztöndíjasok több mint kétharmada később bekerült az értelmiségi elitbe.

A külföldi magyar intézetek megalakításánál a serkentő német példákon kívül egyéb külföldi próbálkozások is cselekvésre ösztönözték Klebelsberget. "A tervszerű művészeti és tudománypolitikával bíró államok régtől fogva szükségét érezték annak, hogy külföldre küldött ösztöndíjasaik az idegenben szakszerű irányítás és ellenőrző felügyelet alatt álljanak... - mondotta az 1927:XIII. tc. indoklásakor. - Ilyen intézetek külföldön már régen működnek. Athénban a franciák 1846-ban, az angolok 1886-ban, Rómában a németek 1829-ben, az osztrákok 1881-ben, a franciák 1873-ban, az angolok 1901-ben, a románok 1921-ben alapítottak művészettörténeti, archeológiai, illetőleg történeti intézeteket. Hasonlóképpen Kairóban, Konstantinápolyban stb. létesültek több nemzetnek hasonló intézetei. Franciaországnak ma az említetteken kívül Firenzében és Nápolyban, Madridban és Barcelonában, Londonban, Prágában, Varsóban, Szófiában és Buenos Airesben vannak külföldi intézetei, amelyeket nemcsak tudományos kutatóintézeteknek, hanem a nemzetközi szellemi együttműködés kiválóan alkalmas szerveinek tekint."

Magyar kezdeményezések ugyanígy már 1920, a bécsi Magyar Történeti Intézet megalakítása előtt is történtek az egységes irányítású, több ember munkáját összefogó, tervszerű külföldi tudományos kutatómunka megalapozása érdekében. A Fraknói-féle római intézeten kívül ilyen célokkal jött létre a mindössze másfél esztendeig, 1917 januárjától 1918 szeptemberéig fönnálló Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet, amelynek szervezője és ügyvezető alelnöke már maga Klebelsberg Kuno volt. 1918 előtt ez volt az egyetlen magyar állami tulajdonban lévő, magyar állami ösztöndíjasokat fogadó és folyamatosan működő külföldi tudományos intézetünk. Igazgatója Hekler Antal, a neves művészettörténész volt. Bár az intézet tevékenysége a háborús viszonyok miatt korlátozott volt, az évi 3000 koronás ösztöndíjjal ott tartózkodó, már végzett fiatalok - köztük Oroszlán Zoltán, a később Rómába került Luttor Ferenc, Fehér Géza és Kós [akkor még: Kosch] Károly - így is jelentős, nyolc füzetben közzétett kutatási eredménnyel büszkélkedhettek.

Fraknói Vilmos római villájában 1895-től fogadott - igaz, kissé rendszertelenül - a magyar egyháztörténettel foglalkozó, alapítványi ösztöndíjakkal Rómában tartózkodó tudósokat: Beke Antalt, Hodinka Antalt, Kollányi Ferencet, Lukcsics Józsefet, Schönherr Gyulát, Sörös Pongrácot, Tóth-Szabó Pált, Villányi Szaniszlót, valamint ún. külső tagokként Czaich Gilbertet és Veress Endrét. A villát bútoraival, könyvtárával és a hozzá tartozó telekkel együtt Fraknói - aki 1912 januárjában visszalépett az intézet vezetésétől - 1912-ben a magyar államnak ajándékozta. (Az erről szóló okirat 1913. május 8-i keltezésű.) Az Akadémia elnökének, Berzeviczy Albertnek 1912 márciusában gróf Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszterhez a római magyar történelmi intézet "állami költségen leendő felállítása tárgyában" írott - Klebelsberg néhány évvel későbbi, világosabban és tisztábban megfogalmazott és gondolatilag kiérleltebb terveit előlegző - fölterjesztése szerint: "főleg attól az időtől kezdve, hogy XIII. Leó pápa a Vatikánnak és más egyházi testületeknek levéltárait a történelmi kutatás számára valódi liberalitással megnyitotta, egyik kultúrállam a másik után létesít az örök városban tudományos intézeteket... Elérkezett az idő, hogy a kultúrnemzetek e nemes törekvéséből Magyarország is kivegye a maga részét." A kísérletek, amelyeket Fraknói az 1895-ben megnyitott "intézet állandósítása érdekében illetékes tényezők elé terjesztett, sajnos, valóra nem válhattak; de megérlelték a nemzeti kultúra és tudományosság fejlődése iránt melegen érdeklődő körökben azt a meggyőződést, hogy egy római magyar történeti intézet létesítése elsősorban állami feladat, melynek megvalósítása a jelenlegi kedvező körülmények között az állam részéről nagyobb áldozatokat nem igényel. A létesítendő magyar történelmi intézetnek célja volna úgy a római, mint általában a magyar történelem forrásaiban szintén rendkívül gazdag olaszországi levéltárakat és könyvtárakat a magyar történelem szempontjából mennél szélesebb körben rendszeresen átkutatni s a kutatások eredményét időről-időre külön kiadványokban közzétenni. Emellett az intézet módot és alkalmat nyújtana önálló régészeti és műtörténeti tanulmányokra, kutatásokra és ezek eredményeinek közzétételére... Az intézet állandó helyisége is biztosítva van Fraknói Vilmos tiszteleti tagtársunk újabb áldozatkészsége által, ki is hozzá intézett kérdésemre azt a választ adta, hogy Rómában a történelmi intézet céljaira épült házát készséggel hajlandó minden ellenérték nélkül az államnak átengedni és így ezáltal az államra csak az intézet fenntartásának költségei hárulnának. E fenntartási költségeket is nagy mértékben alább szállítja néhány rendelkezésre álló alapítvány, melyeknek kamataiból Rómába küldendő 2-3 kutató költségei fedezetet nyernek. Ilyenek: Fraknói... Akadémiánál legújabban tett 50.000 koronás alapítványa, melynek kamatai római történelmi kutatások előmozdítására és a gyűjtött anyag kiadására fordíthatók. Hasonló természetű ugyanezen tagtársunknak a Szent István-Társulatnál szintén legújabban tett 100.000 koronás alapítványa, továbbá báró Forster Gyula akad. tiszt. tagnak az Akadémiánál Scitovszky János hercegprímás emlékére tett 30.000 koronás alapítványa, melynek 1914. évig lekötött kamatai ez év után az alapító hozzájárulásával szintén római kutatások céljaira szolgálhatnak. Excellentiádnak is módjában volna a törvényhozás által külföldi ösztöndíjak céljaira meghatározott összegből az állami költségvetés minden különösebb megterhelése nélkül néhány ösztöndíjat Rómában végzendő, főleg régészeti és műtörténeti tanulmányok céljaira lekötni." Berzeviczy Albert - a római osztrák történelmi intézet dotációját figyelembe véve és arra hivatkozva - legalább 30.000 korona állami költségvetésbe illesztését kérte a minisztertől. Az Akadémia óhajára végül 20.000 koronát vettek föl az 1913. évi költségvetésbe "a Rómában felállítandó «Magyar Történeti Intézet» céljaira". A miniszter az intézet szervezését és irányítását a Magyar Tudományos Akadémiára bízta. Az Akadémia Történelmi Bizottsága Berzeviczy Albert elnökségével, báró Forster Gyula, Fraknói Vilmos, Wlassich Gyula, Csánki Dezső és Fejérpataky László tagok részvételével bizottságot küldött ki, amely az intézet szervezeti szabályzatát is elkészítette. E szerint az intézet "befogadja, irányítja és támogatja a történelem, archeológia, művészettörténet, classika-philológia és irodalomtörténet magyar munkásait", a kutatások "eredményeinek közzétételéről a körülményekhez képest gondoskodik". Fölötte a felügyeletet és a vezetést a vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízásából az Akadémia állandó bizottsága, a Római Magyar Történeti Intézet Bizottsága gyakorolja. Az 1943-ig működött bizottság tagjai az akadémia elnöklete alatt a másodelnök, a főtitkár, a történettudományi bizottság három, az archeológiai és a klasszika-filológiai bizottság két-két választott képviselője, valamint a kultuszminiszter megbízottja voltak. A szervezeti szabályzatot gróf Zichy János kultuszminiszter 1913. augusztus 6-án jóváhagyta, majd - az Akadémia javaslatára - ugyanezen év december 20-án Vári Rezsőt, a pozsonyi egyetem c. rk. egyetemi tanárát kinevezte az intézet titkárának, aki (az igazgatói állás betöltetlensége idejére) az igazgatóhelyettesi címet viselte.

A kultusztárca által fönntartott, az Akadémia irányította Római Magyar Történeti Intézetbe évente két-két kutató kiküldését határozták el. Az 1914. január 31-től az intézet alkalmazásában álló Vári Rezső azonban csak a Patthy Károly és Fraknói Vilmos adományozta könyvtár rendezéséhez láthatott hozzá. Bár az ösztöndíjasok személyét - jól választottak, hiszen Eckhart Ferencet, Divéky Adorjánt, Fógel Józsefet, Gerevich Tibort és Láng Nándort, majd utóbbi helyett Moravcsik Gyulát jelölték - és munkatervét, az ösztöndíjak mértékét és időtartamát is meghatározták, az október elejére tervezett ünnepélyes megnyitás a világháború kitörése miatt meghiúsult. "Az intézet titkára 1914 október havában a folyó ügyek ellátása és az épület őrzése végett visszatért" Rómába, ahol 1915 tavaszáig tartózkodott. Hozzákezdett az Akadémia Római Magyar Történeti Intézeti Bizottsága tervezte "nagyobb szabású kútfőkiadás megindításának előkészítéséhez", amely - egyelőre - "az ún. Urbikios-Maurikos- és Bölcs Leó-féle és egyéb taktikai írókat" foglalta magában. (1916 januárjában benyújtotta a Bizottságnak a Leonis imperatoris Tactica első - aztán 1917-ben megjelent - kötetét.) Emellett a római magyar kutatók praktikus segédeszközének szánt kalauzt készített a római történeti és archeológiai intézetekről, katalogizálta és részben beköttette a könyveket, az intézet bútorait kiegészítette. Hazautazása előtt az intézet leltárát, valamint a kisebb folyó kiadások fedezését szolgáló összeget a Monarchia Szentszéknél akkreditált nagykövetének adta át. Miután Olaszország 1915. május 23-án hadat üzent a Monarchiának, a továbbiakban a spanyol királyi nagykövetség képviselte Rómában a Monarchia érdekeit. Így "az intézet épületének jó karban tartásáról, esetleges javításokról stb. a római spanyol kir. nagykövetséghez beosztott Schwendt cs. és kir. követségi irodatanácsos" gondoskodott. A vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig "hozzájárult ahhoz, hogy mindaddig, amíg az intézet működését meg nem kezdi, az évi költségvetésben az ösztöndíjakra előirányzott összeg az intézeti kiadványok céljaira fordíttassék". Az intézet épülete, berendezése és könyvtára ép és sértetlen állapotban maradt a háború végéig, s már úgy tűnt, az olaszok nem is fogják - mint egy hadbanálló fél javait - zárgondnokság alá venni. 1918. augusztus 31-én kelt határozatával az olasz kormány azonban mégis lefoglalta az augusztus 1-jétől Morel tábornoknak, a belga katonai attasénak bérbe adott házat.

A háborús összeomlás után az önálló külpolitikát megalapozni kényszerülő, nemzetközi elszigeteltségben lévő köztársasági kormányzatnak alapvető érdeke volt a külföldi "hídfőállások" kiépítése. Ebből a meggondolásból vált fontossá a Római Magyar Történeti Intézet újjászervezése. "«Kulturális és politikai szempontból egyaránt szüksége mutatkozik annak - írták az Akadémiának az akkor átszervezés alatt álló és miniszter nélküli kultuszminisztériumból 1919. január 20-án (Kunfi Zsigmondot csak január 22-én nevezték ki közoktatási miniszterré) -, hogy a háború folytán megszakadt külföldi viszonylatok mennél előbb felújíttassanak. Súlyt kell helyeznem különösen a Római Magyar Történeti Intézet működésére, amelynek révén a szigorúan vett tudományos érdekek ápolása mellett alkalom kínálkozik arra is, hogy a magyarság felől általában a művelt nyugat számára megbízható tájékoztatás nyújtassék. E célból dr. Gerevich Tibor egyetemi m.tanár, magyar nemzeti múzeumi őrt szándékozom a Római Magyar Történeti Intézethez igazgatói minőségben kinevezni és kiküldeni, hogy az intézet újjászervezését előkészítse és annak működését biztosítsa. Gerevichet egyéni tulajdonságain felül az olasz szakkörökkel való személyi összeköttetései is mindenképpen alkalmassá teszik e szerepre...»" Az Akadémia Római Magyar Történeti Intézeti Bizottsága 1919. február 14-i ülésén tárgyalta a miniszter átiratát. (Ebben az esztendőben - mivel a Tanácsköztársaság az Akadémia működését fölfüggesztette - ez volt a Bizottság egyetlen ülése.) A Bizottság, amely Gerevich négy évvel ezután mégiscsak megvalósult kinevezését sem támogatta egyértelműen, "a miniszternek oly határozott szándékával állt szemben, hogy nem foglalhatott ellene állást, mert ellenkező esetben csak azt érte volna el, hogy a miniszter az állást mégis betölti, az intézetet pedig elvonja az Akadémia vezetése alól. Erre való tekintettel, és miután a miniszter által kinevezni szándékolt személyiség ellen qualificatio tekintetében kifogás nem volt emelhető, a bizottság nem tett kifogást a kinevezés ellen, de kérte a minisztert, hogy a kinevezendő igazgató fizetése, illetve tiszteletdíjáról külön gondoskodjék és ne terhelje meg azzal az intézetnek amúgy is szűkös dotatioját. Egyúttal a bizottság concret javaslatot is tett az intézet titkárának, dr. Vári Rezsőnek további alkalmaztatása iránt. A communizmus folyama alatt ebben az ügyben további intézkedés a népbiztosság részéről nem történt, az igazgató kinevezése elmaradt, a tanácsköztársaság bukása után pedig az elnökség egy felterjesztésében az ügynek egyelőre függőben tartását kérte, amely különben is mindaddig, amíg a megkötendő békeszerződés az intézet jövendő sorsát nem tisztázza, amúgy sem actuális."

A trianoni békeszerződés következtében az épület az olasz állam tulajdonába került, 1920-ban - a Római Magyar Történeti Intézet Bizottságának egyetértésével - a Rómában ideiglenesen fölállított magyar követség vette bérbe, majd ennek kiköltözése után, 1921-től a követségi tisztviselők egy részének lakhelyeként szolgált. Visszaszerzésére már a húszas évek elején megtörténtek az első próbálkozások. "Az intézet római épületét a zár alól feloldatni nem sikerült, noha a [Római Magyar Történeti Intézeti] bizottság ezirányban több ízben tett lépést a magyar királyi külügyminisztérium útján, de mindenkor az volt a válasz, hogy a feloldás körüli tárgyalások ezidőszerint még nem bíztatnak eredménnyel... Az intézet céljaira az 1920/21. évi költségvetésbe 50.000 korona vétetvén fel, a bizottság abba a helyzetbe jutott, hogy a Sylloge Tacticorum Graecorum II. kötetének már rég sajtókész első részét nyomdába adhatta... Dr. Vári Rezső intézeti titkár megbízatása 1922. január 31-ig hosszabbíttatott meg... Bár az intézet visszaadása ügyében eddig az olasz királyi kormánynál positiv eredményt nem sikerült elérni, a bizottság nem tartja kizártnak, hogy az intézet működését bizonyos idő múlva meg fogja kezdhetni. Erre való tekintettel a bizottság előadója [Áldásy Antal] 1921 végével megkezdte az előkészületeket egy tudományos munkaprogram kidolgozására, hogy ez az intézetnek remélhető megnyitása idejére rendelkezésére álljon." Az óvatos fogalmazás mögött nyilvánvalóan konkrét szándékok és elképzelések, már megindult diplomáciai tapogatózások rejtőztek. Ezt sejteti, hogy Berzeviczy Albert már 1921 végén beadvánnyal fordult a Fraknói-villa visszaszerzése érdekében az olasz közoktatásügyi miniszterhez, majd 1922 januárjában kijelentette: római "működésünk igazi bástyája... a Római Magyar Történeti Intézet lesz". A szándék komolyságát és az ügy jelentőségét igazolja, hogy az Akadémia előterjesztésére a minisztertanács [!] 1922. május 5-i ülése járult hozzá Gerevich Tibor Rómába küldéséhez, annak érdekében, hogy "a Római Magyar Történeti Intézet s a modenai Corvin-kódexek ügyében az olasz illetékes körökkel tárgyalást folytasson". Gerevich római föllépése és stratégiája igen sikeres volt, a külpolitika és a kultúrdiplomácia - Bethlen és Klebelsberg kiváló kapcsolatai révén a húszas években megvalósuló - harmonikus együttműködésének egyik első példáját mutatta, egymást segítésének szándékát bizonyította. (Igaz, hogy éppen az ő esetében nyilvánvaló volt a külügy- és a kultuszminisztérium azonos céljainak és eredményes kooperációjának oka. Hiszen a külügyminisztérium politikai hírszerző osztályát akkoriban testvére, Gerevich Zoltán vezette...)

Gerevich Tibor 1922. augusztus 7-én, Rómából küldött levelében már arról tájékoztatta a nemrégiben hivatalba lépett kultuszminisztert, az intézet visszaszerzéséért lelkesen küzdő Klebelsberg Kunot, "hogy a tegnapi [olasz] minisztertanács - amint bizalmas úton értesülök - feloldotta zár alól a római magyar történeti intézet épületét és könyvtárát. Az eredmény nemcsak azért örvendetes, mert a magyar állam visszakapja ezt az értéket s a magyar tudomány birtokba veheti ezt a fontos várát, hanem azért is, mert a volt központi hatalmak hasonló intézetei közül mi kapjuk elsőnek a magunkét vissza, aminek azt hiszem a nemzetközi tudományosság szempontjából nagy morális hatása lesz, s amellett talán hozzájárul Magyarország külföldi presztizsének gyarapításához is. Fontos az is, hogy a házat és könyvtárat ellenszolgáltatás nélkül adják vissza, míg pl. a németek - akik hasonló kérésekkel újabban ostromolják az olasz kormányt - ha visszakapják intézeti épületüket, azokat nehéz lírákban meg kell lesz [sic!] váltaniok, ami az Európát fojtogató s Párisban kifundált reparációs rendszerből folyik. Ezen a ponton hosszú és nehéz tárgyalásaim voltak. Általam szélesen kiépített stratégiával lehetett csak a célt kivívni, elsősorban azt, hogy a mi épületünk ügyét nem a németekkel egy kalap alatt, hanem külön, soron kívül és külön szempontok alapján intézzék el, különben a saját házunkért bennünket is fizetésre köteleztek volna. Széles stratégiai frontra azért is szükség volt, mert az intézet s illetve az épület visszaadása nem kevesebb mint négy minisztérium (közokt., ipari, pénzügyi, kincstári) illetékessége alá tartozik. Eredményt csak úgy tudtam elérni, hogy felülről lefelé dolgoztam. Mielőtt a szakminisztériumokba mentem volna, felkerestem Don Sturzot és Nittit, akikkel régebbi összeköttetésem volt. Don Sturzot azért, hogy mint a kat. néppártnak teljhatalmú vezére az ő pártjához tartozó közokt. miniszterre gyakoroljon nyomást. Míg Nittinek egyik legbensőbb politikai híve a jelenlegi kincstári miniszter, s bizalmasa és volt munkatársa az ügynek előadója az ipari minisztériumban. Mindegyik részére külön pro memoriát is készítettem. A jóvátételi bizottság elnöke viszont jó barátja Colasantinak. Colasanti általában elképzelhetetlenül sokat segített barátságával és buzgó utánjárásával. Nagy könnyebbség volt, hogy az első, alapreferátumot ő készítette, valamint a közokt. miniszter átiratát is, melyet az ő levelével magam vihettem a legközelebbi illetékességű minisztériumba." Mint látszik, Gerevich korábbi személyi kapcsolatait - az ebben az ügyben az olasz közoktatási miniszternek referáló Arduino Colasanti, az olasz állami gyűjtemények főfelügyelője ugyanis jó barátja volt - ügyesen kihasználva harcolt az épület visszaszerzéséért. "Igyekeztem siettetni az ügyet azért is - jelentette -, mert mint méltóztatsz tudni, közben kormányválság s zavargásoktól kísért ált. sztrájk volt, s féltem, hogy új kormánynál az állványokat újra kell építenem. Szerencsére nagyjában megmaradt a régi kormány. Hátra van még a királyi dekrétum kiállítása és aláírása, de ez már csak formalitás, amit azonban lehetőleg kivárok s résen leszek, nehogy valami közbejöjjön. Azért kérlek is alázatosan, méltóztass odahatni, hogy a sajtó tudomást ne szerezzen az ügyről mindaddig, míg a királyi dekrétum a zsebünkben nincs, mert esetleg az utódállamok zavart okozhatnak s részt kérhetnek az épületből (sajnos miniszterséged előtt több kultuszhír szivárgott ki ki nem deríthető úton, elferdítve vagy idő előtt az újságokba s okozott - így a román tárgyalások idején - épp a N[emzeti] Múzeumnak zavarokat)... Derűs érzéssel dolgozom, nemcsak azért, mert szerény fáradozásaimnak némi sikerét is láthatom, hanem főként azon tudatnál fogva, hogy az itt szőtt vékony szálak is a Te bölcs s a magyar tudományra áldásos kezeidbe kerülnek" - hízelgett Klebelsbergnek.

Gerevich Tibor küldetése teljes sikert hozott. Antonio Anile olasz közoktatásügyi miniszter már tíz nappal Gerevich tudósítása után, 1922. augusztus 17-én értesítette Klebelsberg Kunot az intézet épületének zárlat alóli föloldásáról, s kifejezte abbéli reményét, hogy a két állam közötti, hagyományos történeti és művészeti összeköttetések mielőbb ismét fölújíthatóak lesznek. Gerevich - mint az előbbi hosszabb idézetből kitűnik, az apró részletekre figyelő, a személyi kapcsolatokat, sőt intrikákat ügyesen fölhasználó - kultúrdiplomáciai tevékenységének hamarosan megvolt az egyéni hasznot hozó eredménye is: 1923 tavaszán a Magyar Tudományos Akadémia - igaz hogy nem egységesen, hanem öt szavazattal három ellenében - őt jelölte a visszakapott intézet igazgatójának. A javaslatot mindenki örömmel fogadta. Gerevich munkáltatója, a Magyar Nemzeti Múzeum nyilván azért, mert e fontos pozícióra egyik tisztviselőjét küldték ki. "Gerevich Tibort a Magyar Nemzeti Múzeum úgy egyéni tulajdonságainál, mint széles látókörű tudományos képzettségénél fogva, nem kevésbé az olasz tudományos és művészeti vezető körökkel való régi kapcsolataira való tekintettel, a szóban forgó állásra felette alkalmasnak találja..."

1923 őszén Rómában - a magyar kormány megbízásából - az Akadémia elnöke, Berzeviczy Albert személyesen jelentette be a Történeti Intézet megnyitását. Az Intézetbe 1924 februárjában érkeztek meg az első vendégek. Két-két fiatalnak (Lukcsics Pál, Horváth Henrik) az olasz, illetve (Fógel József, Kastner - utóbb Koltay-Kastner - Jenő) a magyar állam, egynek-egynek pedig a magyar katolikus vallásalap (Artner Edgár) és a kultuszminiszter (Huszti József, Klebelsberg későbbi életrajzírója) biztosított ösztöndíjat. Rajtuk kívül mások - így pl. Bartoniek Emma, Várady Imre, Faragó Lajos és Egry József - szállása is itt volt, és az ő munkájukat is segítette az intézet.

Klebelsberg 1927. március 15-e és 18-a közötti hivatalos római látogatásának - Bethlen István közelgő olaszországi utazásának előkészítése mellett - legfontosabb célja a Történeti Intézet kibővítése, Collegium Hungaricummá fejlesztése volt. A "római magyar történeti intézetet most a Magyar Tudományos Akadémia és a magyar állam közös erővel tartják fenn - mondotta Klebelsberg honoris causa doktorrá avatása alkalmából a római egyetem aulájában 1927. március 16-án -, az én jelenlegi utazásomnak pedig egyik főcélja az, hogy ez intézménynek oly Collegium Hungaricummá való kifejlesztését megtárgyaljam, mely nemcsak a múlttal foglalkozik, hanem az eleven jelent keresi és a magyar ifjúságot ide vezeti ebbe a fascizmus által csodálatos pezsgésbe hozott olasz életbe... Olaszország Európa ama részének, melyhez a mi hazánk is tartozik, messze kimagasló nemzetévé válik. Minthogy pedig az ilyen magaslatra emelkedő nemzetek nyelve a viszonyokban rejlő ellenállhatatlan erő folytán világnyelvvé válik, úgy véltem, hogy nemzetem érdekében cselekszem, ha módot nyújtok a magyar ifjúságnak oly nyelv elsajátítására, mely előtt szinte beláthatatlan perspektívák nyílnak... Gondoskodnunk kell tehát arról, hogy kellő számmal rendelkezzünk olyan középiskolai tanárokkal és tanárnőkkel, akik az olasz nyelvet tökéletesen bírják és az olasz irodalomban, művészetben, képzőművészetben és zenében egyaránt járatosak." Mellettük - Olaszország és Róma esetében értelemszerűen - a művészek és egyéb tudományterületek képviselői (hiszen: "a döntő szót a nemzetek közéletében a szociálpolitikusok, a közgazdászok és jogászok játsszák") kaphatnak majd a Collegium Hungaricumba ösztöndíjat. "Mint histórikus nem becsülhetem le a történelmi stúdiumok jelentőségét, mégis úgy érzem, hogy most az olasz jelen és az olasz jövő nekünk magyaroknak sokkal fontosabb... Nem is azért jöttem körükbe, hogy a magyar-olasz szellemi együttműködésről csupán beszéljek, hanem azért, hogy a Collegium Hungaricum alapítása révén ez eszmény megvalósítása érdekében cselekedjem."

Pietro Fedele, akkori olasz nemzetnevelési miniszter visszaemlékezése szerint: "személyes érintkezéseink és gyakori hivatalos megbeszéléseink azokban a napokban, míg közöttünk volt, a legmelegebb barátság légkörében folytak le". Nem véletlenül, hiszen Klebelsberg "Páduában tanult és természetszerűen vonzódott az itáliai kultúrához. Mélyrehatóan ismerte a két ország történetét és széleskörű tudása alapját az a humanizmus alkotta, amely Magyarország történetében és kultúrájában kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Ő volt minden bizonnyal a leghivatottabb férfi arra, hogy a két ország közötti szellemi kapcsolatokat újjáélessze..."

Utazása és tárgyalásai eredményeként 1927. szeptember 12-én, Mussolini személyes közbenjárása következtében igen kedvező feltételekkel, a házadó fizetésének kötelezettségétől is mentesítve, Klebelsbergnek sikerült a Magyar Akadémiának napjainkban is otthont adó Palazzo Falconierit az újonnan alapítandó római Collegium Hungaricum számára megszereznie. Miniszteri működése egyik legszebb napjának nevezte ezt az eseményt, és sikerült azt is elérnie, hogy a magyar-olasz szellemi kapcsolatok erősítésében aktívan közreműködő olasz méltóságok - köztük az imént idézett Fedele közoktatásügyi miniszter - magyar állami kitüntetést kapjanak. Mivel egyszerre több magyar intézményt Rómában nem lehetett volna fönntartani, a Történeti Intézet is hamarosan a Falconieri-palotába költözött. A Fraknói-villa is magyar állami tulajdonban maradt: a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium - a terveknek megfelelően - 1929 júliusától évi 20.000 líráért bérbe adta, s a bérleti díjat rendszeresen átutalta az Akadémia Római Magyar Történeti Intézeti Bizottságának.

Klebelsberg újságcikkekben sem restellte indokolni és megvallani a Falconieri-palota megvásárlásával elérni kívánt célt: "Nyilvánvaló, hogy politikai helyzetünket a világban csak akkor javíthatjuk meg, ha a nagy nemzeteknek rólunk alkotott összítélete is megjavul. Innét van az, hogy igen sokan propaganda után kiáltanak, innét van az, hogy lelkes hazafiak azt kívánják a kormánytól, hogy különösen a külföldi sajtóban szervezzen propagandát a magyar igazság, magyar érdekek védelmére. Csakhogy minden propagandának újabban rossz a híre, a szervezett propaganda puszta gyanúja már bizalmatlanságot vált ki. Ezért a szó közönséges értelmében vett propagandától nem sok jót várhatunk. Szerencsére mesterséges akciók porhintésére nincs is szükségünk. Olyan nagy ennek a nemzetnek belső értéke, hogy elégséges a magyarság valódi mivoltát a külfölddel is megismertetni és legott ezrével teremnek barátaink. Nem szeretném hát ezt a munkát sem kultúrpropagandának, sem kultúrdiplomáciának nevezni. Csak tárgyilagos ismertetése annak, hogy mit jelent a magyar művelődés. Ennek a törekvésnek a szolgálatában állanak a külföldi magyar kollégiumok, amelyeknek kettős a céljuk. Magukban foglalják a főiskoláinkat végzett ifjúság színe-javát, akik a külföld legjelesebb professzorainál tökéletesítik tudásukat, és a világnemzetek nagy művelődési gócpontjaiban gyakorlatilag is elsajátítják az illető nemzet nyelvét. De emellett minden Collegium Hungaricumnak van még egy tudományos osztálya, élén a magyar tudományosság egy-egy reprezentatív emberével, aki megszerzi a társadalmi és szellemi kapcsolatokat az illető kultúrgócpont vezető államférfiaival... Rómában Gerevich Tibor benső barátja Arduino Colasantinak, az olasz kultuszminisztérium nagynevű művészeti államtitkárának, és kis intézetünk számára megnyerte Róma tudományos köreinek érdeklődését. Gerevich most intézetével a kis Fraknói-villából átköltözik a Tiberis partjára, a hatalmas Palazzo Falconieribe, melyet az olasz és a magyar kormány egyesített erejével tudtunk megszerezni és nemcsak a magyar művelődésnek, hanem egyúttal az olasz-magyar szellemi közeledés gondolatának szolgálatába állítani." A palota megszerzésében egyéb, különleges szempontok is szerepet játszottak: a "hely szelleméből" adódóan a művészképzés és az egyháztörténetírás előmozdításának vágya, valamint az 1924:XXV., a középiskoláról szóló - az olasz mint világnyelv tanulását a reálgimnáziumokban lehetővé tévő - tc. értelmében a nyelvet, valamint az irodalmat jól ismerő olasztanárok (tovább)képzésének biztosítása.

Genthon Istvánnak a Palazzo Falconierit bemutató, 1929-ben megjelent tanulmánya szerint "mielőtt az intézet addigi épületéből, Fraknói püspök hajdani villájából kiköltözhetett volna, a Palazzo Falconieri új céljának megfelelően kegyeletes átalakításon esett keresztül. A második és harmadik emeleti helyiségekben, amelyeknek történeti jelentősége nincs, falakat törtek, folyosókat vontak. A sok különvált lakást összeolvasztották s egységes célok alá rendelték. A modern higiénia követelményei szerint átalakított, tisztaságtól ragyogó új épületben ez évben indult meg az akadémia munkája, Gerevich Tibor irányítása alatt. Az elhanyagolt épület rendbehozása rengeteg munkát igényelt, az átalakítás munkálatait a minisztérium megbízásából Havas Sándor s a Rómában élő fiatal magyar építész, Faludi Jenő irányították, mindenütt szerető gonddal ügyelve arra, hogy az új életüzem bevezetése ne változtasson a százados palota patinás szépségén. Ugyancsak az ő terveik nyomán épült fel a palota északnyugati oldalán álló modern épület alapfalaira emelt műteremház, amely az akadémia festő- és szobrásztagjainak műtermeit foglalja magában. Ez a műteremház a palota nagy átépítőjének szellemében épült, nehogy stílszerűtlen hang rikoltson bele a Via Giulia ódon palotáinak nyugalmába. Falait ugyancsak madarak díszítik, de már nem a Falconierik sólymai, hanem Mátyás király híres címerállatja, a csőrében gyűrűt tartó holló. Az új madarakat, amelyek a távoli idegenben oly beszédesen emlékeztetnek a magyar és olasz kultúra százados kapcsolataira, az akadémia kiváló szobrásztagja, Pátzay Pál faragta."

Az egymásnak némileg ellentmondó jelentések szerint 1928 végén vagy 1929 februárjában kezdődött meg az ösztöndíjasoknak a Falconieri-palotába költözése, ám az ünnepélyes megnyitásra csak 1929 őszén került sor, mivel az épület hivatalos átvétele valószínűleg ez év júniusában történt, az átalakítás és a "művészház" építkezési munkálatai pedig szeptemberig eltartottak.

A Collegium Hungaricum megnyitása miatt, a kibővült feladatkörök zavartalan ellátása érdekében, új státuszok betöltése és a Történelmi Intézet helyzetének tisztázása is szükségessé vált. Gerevich Tibor javaslata alapján a Gyűjteményegyetem - melynek felügyelete alá tartozott a Collegium - 1928. december 22-i igazgatótanácsi ülésén tárgyaltak a Collegium szervezeti, személyi és költségvetési ügyeiről. Gerevich elmondta, "hogy a Falconieri-palota átalakítása és berendezése annyira előrehaladt, hogy 1929. január második felében az intézet teljes üzemben megkezdheti működését". Indítványozta, hogy az intézet elnevezése Római Magyar Intézet (olaszul: Regia Accademia Ungherese di Roma) legyen. "Az intézet a következő négy osztályra tagozódik: 1. Egyháztudományi osztály, 2. Történeti osztály (Fraknói-féle Történeti Intézet jogutódja), 3. Művészeti osztály, 4. Főiskolai osztály. Az intézet élén kurátori hatáskörrel az igazgató (direttore) áll, s az egyes osztályokat a prefektusok (prefetto) vezetik." Gerevich javaslatára a Gyűjteményegyetem igazgatótanácsa olyan értelmű felterjesztést tett a kultuszminiszterhez, miszerint Gerevich kurátori és igazgatói kinevezését kérik, s e minőségben ő vezetné a művészeti osztályt, a történeti osztály prefektusi teendőit Tóth László, a főiskolai osztályét Várady Imre, az egyháztudományiét pedig Luttor Ferenc látná el. A miniszter a felterjesztést elfogadta , s a Római Magyar Intézet 1932-ben jóváhagyott szabályrendelete is Gerevich korábbi javaslatain alapult.

1930 júniusában Klebelsberg Gerevichet - aki kurátori tisztségét egyelőre még megtarthatta - fölmentette a Collegium Hungaricum igazgatásával járó teendők alól, és Miskolczy Gyulát bízta meg ezek ellátásával. Az indoklás szerint "Gerevich Tibor egyetemi tanár... tanszéki kötelességeinek ellátása végett az év nagy részében Budapesten köteles tartózkodni, és az intézet tanulmányi és háztartási vezetése tekintetében egyaránt hátrányok származtak abból, hogy csak nagy megszakításokkal tartózkodhatott Rómában..." Miskolczyt - aki egyben 1930 őszétől a római egyetemen újonnan létesített magyar tanszék ny. r. egyetemi tanára lett - ez év októberében nevezték ki hivatalosan igazgatóvá. 1932-ben azonban ismét megerősödött Gerevich pozíciója, az Intézet szabályrendeletének szeptemberi elfogadása miatt. A már idézett szabályrendelet "az Intézet tudományos munkájának irányítását kivette az igazgató kezéből s dr. Gerevich Tibor kurátor úrnak tartotta fenn. Ugyancsak a kurátor úr felügyelt a művészeti osztály tanulmányaira, s irányította a művészettörténelemmel foglalkozó tagok munkásságát..." Miskolczy 1935-ig igazgatta a Akadémiát - ekkor áthelyezték Bécsbe, ahol az ottani Collegium Hungaricumot és a Gróf Klebelsberg Kuno Magyar Történetkutató Intézetet vezette -, utódai egykori római történeti intézeti kutatók, Koltay-Kastner Jenő, majd 1940 őszétől Genthon István lettek.

1936-ban újabb fontos szervezeti módosításra került sor: a többi intézettel együtt, egységes elvek alapján állapították meg a "Külföldi Magyar Intézetek Szervezeti, Ügyviteli és Igazgatási Szabályzatát". Mivel a kultuszminiszter 1935. december 29-i rendeletével az Intézet egyházi osztálya "önálló kollégiummá szerveztetett át, s így adminisztratíve, pénzügyileg és helyszínileg is elkülöníttetett a Collegium Hungaricumtól" és 1936. január 1-től Római Magyar Papi Kollegiumként, változatlanul Luttor Ferenc irányításával folytatta munkáját - XII. Pius pápa 1940. július 16-án emelte az intézményt Pápai Magyar Egyházi Intézet rangjára -, az 1936-os szabályzat a Római Magyar Intézetnek (Reale Accademia d´Ungheria di Roma) már csak két osztályáról tett említést. A művészeti és a főiskolai osztály összeolvadásából létrejött Collegium Hungaricumról és a "Fraknói Vilmos" Történeti Intézetről (Instituto Ungherese "Fraknói" di studi storici. (Mint az eddigiekből is láttuk, az állandó szervezeti változások, a nehezen áttekinthető, sokszor átfedéseket tartalmazó, nem teljesen egyértelmű szabályozások, az egyházi és a történeti osztály különleges helyzete miatt meglehetősen zavaros volt az Római Magyar Intézet megjelölése a korabeli forrásokban is. Hivatalos megnevezésén kívül az Intézet egészét gyakran Akadémiának, Collegium Hungaricumnak hívták, a különböző osztályokat pedig még több jelöléssel illették.) Az 1936. január 16-val életbe lépő szabályzat legfőbb újdonsága az volt, hogy megszüntette a kurátorok - azaz Róma esetében az Intézet(ek) megalapításában oly jelentős szerepet játszó Gerevich Tibor - addigi hatáskörét, és az intézetek teljes jogú vezetőjévé az igazgatót nevezte ki. Emellett - s ily módon, ha közvetetten is, de Gerevich mégiscsak bele tudott szólni az Intézet ügyeibe - rendelkezett az igazgató felettes hatóságának, az intézeteket irányító és felügyelő külföldi magyar intézetek kuratóriumának létrehozásáról, hatásköréről és teendőiről. A kuratórium elnökét és hat tagját a kultuszminisztérium nevezte ki, emellett hivatalból tagjai voltak az Országos Ösztöndíjtanács mindenkori elnöke, alelnöke és ügyvezető igazgatója, valamint a Gyűjteményegyetemnek 1934-ben örökébe lépett Magyar Nemzeti Múzeum mindenkori alelnöke és az igazgatótanácsa által jelölt vezető tisztviselője. A kuratórium 1937. március 4-i alakuló ülésével kezdte meg működését. Elnöke Teleki Pál - aki kultuszminiszterré történt kinevezése után 1938 májusában lemondott e tisztségéről, utóda Herzog József lett -, hat kinevezett tagja Eckhardt Sándor, Gerevich Tibor, Hültl Dezső, Magyary Zoltán, Szekfű Gyula, Szent-Györgyi Albert, hivatalból pedig Bakay Lajos, Heller Farkas, Domanovszky Sándor, Herzog József és Pasteiner Iván volt. A kuratórium lényegében változatlan összetétellel dolgozott tovább 1944-ig.

A Magyar Tudományos Akadémia igazgatótanácsa és az Országos Magyar Gyűjteményegyetem 1930-ban egyezséget kötött arról, hogy a Római Magyar Intézet egyik osztályaként a Történeti Intézet a Palazzo Falconieriben működjék. Ez az egyezmény az egész korszakban érvényben maradt. A Történeti Intézet 1940-ben elfogadott - tulajdonképpen az addigi gyakorlatot szentesítő - új szervezeti szabályzata szerint a Római Magyar Intézet "Fraknói Vilmos" Történeti Osztálya "befogadja, irányítja és támogatja a történelem, archeológia, művészettörténet, klasszikus filológia és irodalomtörténet magyar munkásait, akik Róma és esetleg Itália más részeinek könyv- és levéltáraiban, művészeti és tudományos gyűjteményeiben, úgyszintén a régiségekre és műemlékekre vonatkozólag kutatásokat és tanulmányokat végeznek. Az Intézet [helyesen: az Osztály] e munkásság közzétételéről a körülményekhez képest gondoskodik... Az Intézetet [helyesen: az Osztályt] közvetlenül a Római Magyar Intézet igazgatója vezeti, a tudományos irányítást azonban a Magyar Tudományos Akadémia gyakorolja állandó bizottsága által... Az Intézet [helyesen: az Osztály] tagjai a rendelkezésre álló költségvetési ösztöndíjtételekből ösztöndíjat élveznek. Az ösztöndíjak számát a M. Tud. Akadémia javaslatára a vallás- és közoktatásügyi miniszter állapítja meg... Az ösztöndíjasok feladatát, a kutatási célokat a Bizottság esetről-esetre határozza meg. Az ösztöndíjasok fegyelmileg a Római Magyar Intézet fegyelmi szabályainak vannak alávetve."

A gazdasági világválság és - részben emiatt - Klebelsberg miniszteri pozíciójának elvesztése (1931. augusztus), majd halála (1932. október) következtében lényegesen csökkent a külföldi magyar intézetek jelentősége. Alighogy beindult a Római Magyar Intézet működése, Miskolczy Gyula már 1930 decemberében arról panaszkodott, hogy a tudományos ösztöndíjasok nem a meghatározott program szerint dolgoznak, túlságosan széles körű tanulmányokat folytatnak. Ezért kérte, hogy az Akadémia a Történeti Intézet számára új munkaprogramot dolgozzon ki. (Ezt Csánki Dezső, Kollányi Ferenc és Áldásy Antal meg is tették.) Hasonló kétségek egyébként ennél valamivel korábban is megfogalmazódtak, így pl. a - valószínűleg szintén Miskolczy által írott - 1930. augusztus 3-i jelentésben: "Az Intézet szellemi életét az 1929/30. tanulmányi évben még a tapogatózás, a teljes biztosság érzetének hiánya jellemezte. Eltekintve attól, hogy fiatal, másfél éves intézményről van szó, melynek az idegenben előbb meg kell találnia a méltó helyét, hiányzott egyrészt a világos célkitűzés, másrészről a munkatradíció, sőt, fontos munkaeszközök is. A legnagyobb nehézséget kétségkívül az olasz nyelv ismeretének hiánya okozta, s ez akadályozta meg a tagok nagyobb részét abban, hogy a római szellemi élettel közelebbi összeköttetésbe kerüljenek." Különösen a művész ösztöndíjasok "lemondó, kevéssel beérő szellemét" (!) "szerencsésen ellensúlyozta azonban egyes tudós-tagok törekvése megismerkedni a római nemzetközi, valamint olasz kulturális tényezőkkel és munkájuk eredményével; ezen a réven az intézet értékes összeköttetésekre tett szert, melyek munkáját a jövőben jelentékenyen megkönnyítik... A pénzügyi nehézségek ezidén sem engedték meg még azt sem, hogy kutatásaik eredményét egy intézeti évkönyvben vagy kiadvány-sorozatban közöljék a tudományos világgal. E sajnálatos tény következménye, hogy a Történeti Intézet régibb tagjainak (Genthon István, Iványi Béla, Lukcsics Pál, Mihalik Sándor, Moravcsik Gyula, Nagy Lajos) értékes művei csak évek múltán, elszórtan tudtak napvilágot látni. Egy nagy lépés mégis történt a tudományos munka megkönnyítése felé: dr. Jajczay János tag, a Székesfővárosi Könyvtár tisztviselője, szakszerűen rendezte az intézet könyvtárát... Az elmúlt év tapasztalatai megmutatták azt is, hogy az Intézetnek szorosabban körülírt munkaprogramra van szüksége. Úgy a művészi, mint a tudományos munkánál a témák kiválasztásában és feldolgozásában bizonyos pazarló ötletszerűség volt észlelhető. A római környezet hosszú éveken bőven fog feldolgozásra csábító anyagot nyújtani, de végigtekintve az eddigi eredményeken megállapítható, hogy monumentális teljesítmény és az Intézet nagyvonalú elgondolásához méltó eredmény csak abban az esetben várható, ha a művész-tagok munkáját határozott irányvonalak szabják meg s a tudományos munka szigorúan előírt programhoz igazodik. Program és szorosabb összeköttetés a hazai szellemi élettel: ezek a jövő céltudatos és eredményes munkájának feltételei, melyek megvalósítása esetén a Római Intézet munkássága a magyar művészi és tudományos élet elmélyítésében és gazdagításában jelentékeny részt fog venni."

1931 őszétől pedig, "az ösztöndíjasok számának nagyarányú leszállítása következtében az a helyzet állott elő, hogy a külföldi Collegium Hungaricumok épületeiben a helyiségek egy része nélkülözhetővé vált". Ezért a Gyűjteményegyetem Tanácsa - egyetértve az Ösztöndíjtanáccsal - arra kérte a kultuszminisztert, hogy a Falconieri-palota teljesen elkülöníthető első emeleti helyiségeit a vatikáni magyar követségnek adja bérbe. (A berlini és a bécsi magyar intézetek esetében alkalmazott eljárás, azaz a "megfelelően válogatott külföldi fizető tagok" befogadása Rómában - a ház adómentességének ezáltali elvesztése miatti félelemből - egyelőre kivitelezhetetlennek tűnt. 1932-től viszont "a súlyos gazdasági viszonyok... arra kényszerítették az igazgatóságot, hogy a magyar ösztöndíjasok számának leszállítása következtében üresen maradt helységekbe külföldi fizető vendégeket fogadjon be".) A Collegiumokkal szembeni, egyre gyakrabban megnyilvánuló és mind hangosabbá váló bírálatokat figyelembe véve is teljesen igaza volt Deér Józsefnek abban, hogy a "legtöbb támadás a... Palazzo Faconierit érte. Kétségtelen, hogy éppen ehhez az épülethez bennünket semmiféle magyar tradíció nem fűz, értékesítése pedig jogi természetű, vagy egyéb akadályokba nem ütköznék... Itt ismét ugyanaz a helyzet, ami a többi kollégiumi épületnél: egy esetleges eladás aligha téríthetné vissza azokat az invesztíciós költségeket, melyeket a magyar állam a sajátos kollégiumi cél érdekében eszközölt." Deér ennek ellenére - talán éppen a professzora, Hóman Bálint tervezte későbbi változtatásokat beharangozva - a berlini és a római Collegiumokkal kapcsolatban kijelentette: "Kedvezőbb viszonyok között mai épületeik rentábilis értékesítése és a hozzájuk tapadó állások egy részének megszüntetése, továbbá új, kisebb méretekhez szabott egyszerű, de célszerűen berendezett ingatlanok szerzése fogják a magyar ösztöndíjpolitika további észszerű kiépítésének feladatait alkotni."

Gerevich Tibor kurátor 1932 márciusában tett előterjesztést az Intézet gazdálkodásának új alapokra helyezéséről. "Az Intézet eredetileg közel ötven ösztöndíjas befogadására volt tervezve, amely számot az első három évben megközelítőleg be is töltöttük... Ma már elegendő számban állnak rendelkezésre fiatal olasz szakos tanárok és tanárnők, s így az ösztöndíjasok számát tárgyi szempontból is redukálni lehet. Hasonló a helyzet a más szakos ösztöndíjasokat illetően", ám "a magasabb tudományos és művészeti kiképzésre szánt ösztöndíjak fenntartása az eddiginél csökkentebb mértékben továbbra is szükséges... Ha a római magyar állami ösztöndíjasok számát 10-12-re is csökkentjük, még mindig a Magyar Intézet lesz a legnépesebbek egyike" Rómában. A "kisebb számú igazán arra való tehetségek helyes kiválasztásával az Intézet koncentrált tudományos teljesítményét ily módon még fokozni lehet. Elegendőnek tartanám, ha a papi osztályba négy, a történeti osztályba három, a művészeti osztályba hat ösztöndíjas küldetnék ki (három festő, két szobrász, egy építész), amihez esetleg adandó alkalommal még egy olyan ösztöndíjas járulna, aki magasabb tudományos fokon valamely más szakmával, klasszikus vagy olasz irodalommal és nyelvészettel, római joggal behatóan foglalkozik. Ez összesen tizennégy ösztöndíjas volna, aminek szinte a fele az olasz kormány által rendelkezésre bocsátott ösztöndíjak terhére esnék". Ezzel az ösztöndíjasokra esett addigi költségvetési tételek 75 %-át lehetne megtakarítani. Emellett a négy tudományos tisztviselő alkalmazása - tekintetbe véve az ösztöndíjasok számának jelentős csökkenését - szintén indokolatlan. Akárcsak az Intézet négy osztályának további fenntartása, hiszen "csak az egyházi osztály különállása tartandó fenn, amit a papok belső élete és egyházi fegyelem kétségkívül megkíván... Az elhelyezés és a fegyelem szempontjából a történeti osztály ösztöndíjasai és a többi, nem egyházi ösztöndíjasok között nincs különbség, s így tulajdonképp ez az osztály csak az Akadémiával szemben, teoretikusan bír különállással... Külön főiskolai osztályt meg éppen nem indokolt fenntartani..." Gerevich ismét javasolta az első emeleti helyiségek vatikáni magyar követség részére történő bérbeadását, mivel "ez lényegesen megtakarítást jelentene dologi kiadások tekintetében úgy a külügyminisztérium..., mint a mi intézetünk költségvetésében".

Így Klebelsberg újabb külföldi intézetek megnyitását és az ösztöndíjakció további kiszélesítését igérő, rendkívül költségigényes és nagyravágyó terveiből csak kevés valósul(hatot)t meg. 1931-től már a Collegium Hungaricumok megtartásáért és az ösztöndíjakció folytatásáért is keményen meg kellett küzdeni. 1932 májusában, a kultusztárca költségvetésének tárgyalásakor igen határozottan, többször szokatlanul indulatosan támadták a külföldi kollégiumok rendszerét. "Az nagyon fontos, hogy külföldi nyelveket tanuljanak - emelte ki 1932. május 31-i hozzászólásában a vádakat talán legélesebben megfogalmazó Éber Antal -, de... a háború előtt is előfordult, hogy Magyarországon egyes emberek külföldi nyelveket megtanultak anélkül, hogy külföldi kollégiumok léteztek volna... Mi külföldi kollégiumokat tartunk fenn, ahol..., groteszk tény, de most már más országok gyermekeit helyezzük el... Úgy látszik, a külföldön hotelipart fogunk a kollégiumok címe alatt folytatni", miközben itthon "a szerencsétlen tanítók éhínséget szenvednek... Tisztelt miniszter úr, ez nem kultúra, ez kultúraellenesség! Itt elköltöttek, elpazaroltak pénzt olyan kulturális intézményekre, amelyek nem állanak arányban az ország gazdasági erejével..."

Semmiképpen sem könnyítette a külföldi magyar intézeteknek - elsősorban éppen a legtöbbet támadott rómainak - a fennmaradásért folytatott harcát, hogy Hóman Bálint, a két világháború közötti magyar kultúrpolitika Klebelsberg melletti meghatározó személyisége - 1932 októberétől pedig utóda - a "Gróf"-tól igencsak eltérően ítélte meg az ösztöndíjakció hatékonyságát. "Kénytelen vagyok megemlíteni - jelentette ki a képviselőház 1933. május 31-i ülésén a külföldi magyar intézetekre célozva -, hogy elvi tekintetben nem vagyok barátja a kollégiumi rendszernek. Ha rajtam állna: a szabad ösztöndíjak rendszere mellett döntenék,... mert én a nyelvkészség elsajátítása s az illető ország megismerése szempontjából fontosabbnak és helyesebbnek tartom a szabad ösztöndíjakat. Mivel azonban a kollégiumok már megvannak, ezidőszerint nem kívánok ennek az elvi álláspontomnak érvényt szerezni... Ma az az elvi álláspont, hogy a kollégiumokba csak végzett embereket, tudományos pályán és más pályán, pl. művészi pályán élő fiatalokat küldjünk ki, akik az illető nyelvet már tudják, és erről, mielőtt kimennek tanúságot is tesznek." Hóman szavaiból kitünt: nem pusztán a valóban szorító gazdasági helyzet hatására, hanem legalább olyan mértékben a külföldi magyar intézetek szerepének átértékelése, lefokozása miatt csökkent meglehetősen drasztikusan a harmincas évek elején a kollégiumok állami támogatása.

Amíg csak a Történeti Intézet működött Rómában, évi 15.000 aranykoronát adtak kiadásai fedezésére. Ez az összeg a Római Magyar Intézet megnyitásával jelentősen megemelkedett: az 1927/28. évi állami költségvetésbe a Történeti Intézet 23.238 pengős támogatása mellett 1.200.000 pengőt állítottak be az Intézet kiépítésére, amelynek - immár a Történeti Intézettel összevont - működésére 1928/29-ben 80.000, 1929/30-ban 130.000, 1930/31-ben 118.000, 1931/32-ben 124.000 pengőt biztosítottak. Az utóbbi kiadást év közben a felére - 61.950 pengőre - redukálták, 1932/33-ban pedig - további erélyes beavatkozással - már csak 39.000 pengőt, ezt követően - szinte azonos nagyságrendben - 1933/34-ben 37.600, 1934/35-ben és 1935/36-ban 35.720, 1936/37-től 1938/39-ig 35.810 pengőt kapott az Intézet az állami költségvetésből. 1939/40-től áttértek a tárgyévre szóló költségvetésre. Ekkortól a külföldi intézetekre szánt összegek nem voltak egymástól elkülönítve, ennek ellenére - a háborús gazdasági viszonyok dacára, ám nyilvánvalóan az akkori politikai kényszerpálya következtében - bizonyosan jelentősen növekedtek a római Intézetre fordítható kiadások, hiszen az összes intézményre vonatkozó tétel 1939/40-ben 370.000 pengő (ez a költségvetés másfél évre szólt, tehát egy évre kivetítve 246.670 pengő - szemben az 1938/39. évi 176.100-zal), 1941-ben ugyanennyi (246.670), 1942-ben 290.670, 1943-ban pedig már 330.670 pengő volt. A külföldi magyar intézetek közül - legalábbis amíg azok költségvetési adatai elválnak egymástól - mindvégig a római kapta a legnagyobb állami támogatást. Valószínű, hogy az Intézet egyéb költségvetési tételekből is folyamatosan részesedett, hiszen a fennmaradt - sajnos csekély számú - akták tanúsága szerint a jóváhagyott költségvetés mindig magasabb volt az országgyűlés által elfogadottnál. Így pl. 1928/29-re 130.000, 1929/30-ra ("a költségvetési lehetőségek teljes megfeszítésével") 163.600, 1930/31-re 135.500, 1935/36-ra 37.800 pengő támogatást engedélyezett a kultuszminiszter a költségvetési törvényben megállapított 80.000-rel, 130.000-rel, 118.000-rel és 35.720-szal szemben. Ezen összegek nagy részét, a húszas évek végén több mint 80 %-át, a későbbiekben kb. 3/4-ét a dologi - azaz az Intézet fenntartásával és az étkezési díjakkal kapcsolatos - és a tanulmányi, kisebb hányadát pedig a személyi kiadásokra fordították. Egy 1930/31-re érvényes kimutatás alapján egy-egy római kollégista kinttartózkodása - az összes költségvetési támogatást az ösztöndíjasok számával elosztva - 3.387,50 pengőbe került évente a magyar államnak.

Az 1929/30. - majd ezt követően minden egyes - tanévre magyar állami ösztöndíjra aspiráló jelöltek számára a pályázat feltételeinek megfogalmazását, a pályázati hirdetmény hivatalos közzétételét és az ösztöndíjat elnyerő jelöltek kiválasztását az 1927:XIII. törvénycikkel létrehozott Országos Ösztöndíjtanács végezte. A pályázati feltételek a két világháború közötti időszakban lényegében változatlanok voltak, csak kisebb mértékben módosultak. Az állami ösztöndíjra 35 - amennyiben korábban már részesültek ilyen ösztöndíjban 40 - évnél fiatalabb, egyetemet vagy főiskolát végzett férfiak (a harmincas évek elejéig nők is) pályázhattak. Az ösztöndíjasok általában november közepétől július végéig tartózkodhattak az intézetben, ahol "teljes ellátást (lakás, fűtés, világítás, kiszolgálás, napi háromszori étkezés, orvosi kezelés, mosás)" kaptak, "és tanulmányi kiadásaik, valamint szaktudományi munkájuk költségeinek egy részét is" viselték. Az Intézet tagjai a "a) m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter által közvetlenül, vagy az Országos Ösztöndíjtanács, esetleg egyéb intézmények javaslata alapján" beutalt ösztöndíjasok, "valamint kivételes esetekben csak ellátást illetve elhelyezést élvező magyar állampolgárok; b) az intézetekbe kivételesen felvett külföldi állampolgárok" voltak. Vendégek lehettek "azok a magyar tudósok, kutatók és művészek, akiknek a vallás- és közoktatásügyi miniszter esetről-esetre rendeletben megállapított feltételek mellett... lakásra és élelmezésre engedélyt ad" az Intézetben. Mivel az 1924:XXV. (középiskolai) törvény a reálgimnáziumok tantervébe az olasz nyelv tanítását is felvette, az olasz kormány - barátságos törvényhozási intézkedésnek ítélvén az aktust - a római Magyar Történeti Intézetnek adományozott két ösztöndíj mellett két újabb ösztöndíjat juttatott olasz szakos magyar tanárjelölteknek. (1935-től már összesen hat olasz állami ösztöndíjat kaptak a magyar fiatalok.) A magyar kormány pedig, viszonzásul, a posztgraduális képzésben részt vevőkön kívül négy magyar állami ösztöndíjas helyet - elsősorban nyelvtudásuk fejlesztése céljából - olasz szakos bölcsészhallgatóknak tartott fenn. Bár ezen hallgatók bármelyik olasz egyetemen tanulhattak, többségük mégis Rómába utazott, és a Magyar Intézetben lakott. Őket is az Ösztöndíjtanács ajánlása alapján jelölték ki. Ennek ellenére az ösztöndíjasok kiválasztásába - különösen a harmincas évek közepéig - a Történeti Intézet esetében az Akadémia illetékes bizottsága, az egyházi osztálynál a katolikus főhatóság, egyébként pedig az Intézet kurátora és/vagy igazgatója is komolyan beleszólhatott. Ezt igazolja, hogy egy 1928-ból fönnmaradt értesítés szerint "minden felvétel a római Magyar Tudományos Intézetbe Gerevich Tibor egyetemi tanártól, az Intézet igazgatójától függ, és még maga a kultuszminisztérium is elzárkózik minden olyan kérés teljesítése elől, amelynek előterjesztése nem az Intézet igazgatójának útján történik."

Sajnos az Intézet tagjairól készült különböző kimutatások más és más szempontok szerint készültek, általában az egyazon forrástípuson belül is következetlenül. Az igazgatók jelentései alapján készült, a külföldi magyar intézetekről tanévenként kiadott tájékoztatók - egyébként ez tekinthető a legmegbízhatóbb forráscsoportnak - egyenetlen színvonalúak voltak. A kormányjelentésekben csak a stipendisták számát - azt sem minden alkalommal - a Hivatalos Közlönyben csupán az egy, illetve fél éves ösztöndíjat elnyertek listáját közölték (de az már nem volt biztos, hogy az ösztöndíjat elnyertek éltek a kedvező lehetőséggel; lemondásra mindig volt példa), az 1936-ban kiadott Collegium Hungaricum Szövetség. zsebkönyvének adatai többször pontatlanok. Igen nehéz tehát az Intézet tagjairól, illetve vendégeiről pontos statisztikát összeállítani. Annál is inkább, mivel a kimutatások néha csak arról szólnak, hány két, vagy legalább egy szemeszterre szóló ösztöndíjat biztosítottak az illető tanévben - sokan viszont több alkalommal, akár három-négy éven keresztül kaptak római ösztöndíjat -, gyakran pedig csupán egy-egy ösztöndíjtípust emelnek ki - holott a kiutazók a legkülönbözőbb forrásokból: magyar és olasz állami, törvényhatósági, Budapest székesfővárosi, egyházi, alapítványi, magánszemélyek által fölajánlott ösztöndíjakkal, tanulmányi segéllyel vagy akár önerőből, fizető tagként lehettek az Intézet vendégei. A különböző források összevetése alapján azonban így is meglehetősen pontos képet kaphatunk arról, kik, milyen céllal voltak Rómában, mikor használták ki a legtöbben - ez persze jórészt a költségvetési támogatás függvénye volt - az Intézet nyújtotta kiváló lehetőségeket. Mivel annakidején a mai helyzettől némileg eltérően általában egy tanévre, de legalább egy szemeszterre (kivételesen és indokolt esetben néha 3 hónapra) szóltak a külföldi ösztöndíjak, a következőkben többnyire csak az ilyen időtartamú ösztöndíjakat veszem figyelembe. (A rövidebb ideig kint kutató tudósokat vagy hallgatókat általában "vendégeknek", esetleg "vendégtagoknak" tekintették.)

Nagy Ivánnak az 1934/35. tanévig összeállított adatai szerint az 1924/25-től dolgozó Történeti Intézeti tagok mellett "eddig 205-en járták meg Rómát, közülük 4-en a páviai Collegi Borromeoban találva otthont... A Collegium Hungaricum ösztöndíjasai elsősorban olasz szakos tanárok, azután katolikus teológusok, de legnagyobb számmal művészek voltak, akik mindegyikének újabb munkásságán tapasztalni lehet Róma művészi és kulturális levegőjének termékenyítő hatását." Schneider Márta - az 1923/24. tanévtől az 1941/42-ig megjelent hivatalos tájékoztatók alapján készült - statisztikája alapján ebben az időszakban 542 esetben - ez az összes külföldi magyar ösztöndíjas helyek 21,2 %-a volt - adtak ösztöndíjat Olaszországba (igaz - s ezt már én teszem hozzá - ennek jó egyharmada nem az Intézetbe szólt). Saját - a különböző források összehasonlításán alapuló, ahol lehet, az adatokat levéltári források bevonásával ellenőrző - számításaim szerint 1924/25-től 1943/44-ig összesen mintegy 350 esetben biztosítottak, döntő többségében (kb. 90 %-ban) két, kisebb hányadában egy szemeszteres ösztöndíjat a Történeti, majd 1928/29-től a Római Magyar Intézetbe. Ezeknek nagy része (mintegy 80 %-a) magyar állami ösztöndíj volt. Mivel - ahogy azt az előbbiekben már jeleztem - sokan részesültek több alkalommal ösztöndíjban, a 350-es esetszám természetesen eltér az összes stipendista 270 fő körüli számától. Így a Történeti Intézetbe 1924/25-től 1942/43-ig 78 esetben 64 személy kapott ösztöndíjat, mivel Galla Ferenc négyszer, 14-en - köztük Artner Edgár, Dercsényi Dezső, Ferdinandy Mihály, Genthon István, Huszti József, Kastner Jenő, Kopp Jenő, Pásztor Lajos, Tassy Ferenc és Tóth László - kétszer, 46-an pedig - mint pl. Bogyay Tamás, Fógel József, Gerevich László, Miskolczy István, Moravcsik Gyula, Oroszlán Zoltán, Tamás Lajos, Váczy Péter, Vanyó Tihamér, Várady Imre, Voit Pál is - egyszer jutottak ösztöndíjhoz. (Hogy még tovább bonyolítsam a dolgot: néhányan - az előbbiek közül pl. Miskolczy István és Vanyó Tihamér - a Történeti Intézetben és ezelőtt vagy ezután a Római Magyar Intézetben is ösztöndíjasokként kutattak.) Köztudott az is, hogy a művész-ösztöndíjasok - legalábbis a harmincas évek elejéig kijutottak - többsége egy évnél hosszabb ideig, általában két-három esztendőt tartózkodott Rómában (mint a festők közül: Aba-Novák Vilmos, Basilides Barna, Jeges Ernő, Kákay-Szabó György, Nemessányi-Kontuly Béla, Molnár C. Pál, Patkó Károly, Szabó Vladimir, az építészek és iparművészek köréből: Bardon Alfréd, Szuchy Ferenc, a szobrászokéból: Erdey Dezső, Farkas András, Kuzmik Lívia, Pátzay Pál, Végh Ilona, Vilt Tibor). Az eddig említetteken - tehát a Történeti Intézet jórészt fölsorolt tagjain, illetve a több alkalommal Rómában időzött művészeken kívül - immár kiérkezésük sorrendjébe szedve a neveket, kissé önkényesen válogatva a gazdag listából, a következő tagokat emelném ki: 1928/29: Árkay Bertalan, Dex Ferenc, Kardos Tibor, Szőnyi István, 1929/30: Farkas Ferenc, Medveczky Jenő, Meszlényi Antal, 1930/31: Farkas Ferenc, Gáborjáni Szabó Kálmán, Hincz Gyula, Kardos Tibor, Radó János Polikárp, Tempfli István, 1931/32: ismét - már harmadszor - Kardos Tibor és - másodszor - Tempfli István, majd a következő - a korábbiaknál jóval kevesebb ösztöndíjast fogadó - évekből: Rónay László (aki háromszor az olasz, egyszer pedig a magyar állam ösztöndíjasa volt), Balás Piri László, Fischer - utóbb Ferenczi - Endre, Iván Szilárd, Mészárol László, Buza Barnabás, Buday György, Bánk József, Kerényi Jenő, Breznay József, Szentgyörgyi Kornél, Kurucz Dezső.

A Fraknói-villában 1924/25-ben 6, 1925/26- és 1926/27-ben 9-9, 1927/28-ban 10 fő lakott, az új otthonban, a Palazzo Falconieriben 1928/29-től 1930/31-ig 40-nél valamivel többen, 1931/32-ben és 1932/33-ban már csak 21-en, ezt követően mind kevesebben, a harmincas évek végén már csak 10-en időztek. A negyvenes évek elején ismét emelkedett az ösztöndíjasok száma: az utolsó, még munkával eltöltött tanévben, 1942/43-ban megint 21 tagot számláltak. Az Intézet "osztályait" már a húszas évek végéről fönnmaradt jelentésekben sem különítették el egymástól - ilyen értelemben az Intézet szervezete sohasem tükrözte a Klebelsberg elképzelte fölosztást -, kizárólag a Történeti Intézetet és a Collegium Hungaricumot választották szét következetesen, néha pedig jelezték az 1936-ban önállósodott papi kollégium különleges helyzetét. Az összes ösztöndíjasnak kb. 40 %-a a művészek (ideértve az építészeket is), 20-25 %-a a legkülönbözőbb egyházi tanulmányokat folytató tagok közül került ki, a többiek csaknem mindannyian társadalomtudományi - mindenekelőtt történeti, nyelvészeti, művészet- és irodalomtörténeti, archeológiai és klasszika-filológiai - kutatásokkal foglalkoztak vagy ezirányú képzésben vettek részt.

Ahogy azt az ösztöndíjasok névsora kitűnően illusztrálja, többségük további sorsára is jelentős hatással volt a római tartózkodás. Az ott töltött időszak alapos kihasználásáról, római munkásságuk és kutatásaik eredményéről forráskiadványok, önálló kötetek, tanulmányok és cikkek sorozata, építészeti tervek, képző- és iparművészeti alkotások sokasága, a "római iskolának" az e századi magyar művészettörténetben játszott kiemelkedő szerepe tanúskodik. Úgy hiszem, sok szempontból igaza volt Farkas Zoltánnak, mikor a Klebelsberg-i művészetpolitikát bírálva kijelentette: "Klebelsberget képzőművészeti elgondolásaiban eklektikus historismus irányította. Nem ismerte fel saját korának önálló művészet teremtésére irányuló hajlandóságait, nem iparkodott ezeket támogatni. Azt kívánta a vágyait és rendelkezéseit kiszolgáló művészettől, hogy az eddig kialakult formákhoz igazodjék. Nem látta meg, hogy a jelen éppen úgy történelmet alkot, mint a múlt, a hagyományok utánzását, vagy mint nevezte, tiszteletbentartását követelte." Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy Klebelsberg - akár egyéni ízlésével is szembekerülve - fölül tudott emelkedni saját művészeti elképzelésein. Hiszen számtalan támadás érte - éppen az őáltala leginkább kedvelt "mesterek" köréből - a római Intézet szobrász és festő ösztöndíjasainak személye és stílustörekvései miatt, ám ő mégis kiállt Gerevich Tibor "iskolaalapítási" törekvései mellett. Persze Gerevich is megpróbálta a művészeket arra inspirálni, hogy a klasszikus ókori és olasz művészet formáit, színeit, plaszticitását jobban, "életközelből" megismerjék, és igyekezzenek "annak tanulságait modern törekvéseik javára fordítani. Róma a túlzó modern irányokkal szemben mérsékletre intette őket és magas önkritikai mértékül szolgált. Figyelmeztette őket a művészet örök értékeire és örök törvényeire és megóvta őket a kavargó modern irányok ellenőrzés nélkül való átvételétől. Az igazi tehetséghez, bármennyire is modern legyen, közelebb áll a nagy klasszikus művész, mint a divatstílusok kiagyalói, mert a tehetség a tehetséghez vonzódik... De a régi mellett javukra szolgált a modern Róma, a negyedik Olaszország acélos szellemű frissesége és a modern olasz művészet lendületes újjászületésének ösztönző példája... A római magyar ösztöndíjas festők és szobrászok már az első években kialakítottak egy esztétikailag határozottan körvonalazható és technikailag is külön sajátságokkal bíró római magyar stílust, melynek iránya egybeesik az új európai művészet legkomolyabb és leghitelesebb fejlődési vonalával, s mely kétségkívül egészséges új törekvéseket, új színt hoz a modern magyar művészetbe és hozzájárul az új magyar művészeti ízlés kiforrásához. A Palazzo Falconieriben alig 2-3 év alatt új magyar művészeti iskola született."

Az "iskolaszervező és -alapító" Gerevich számára az 1930. évi Velencei Biennale biztosította az első kiváló lehetőséget pártfogoltjai szerepeltetésére és megismertetésére. Ebben az esztendőben a különböző nemzetek művészetében megnyilvánuló itáliai hatások bemutatását kérték a szervezők, s ez módot adott a kiállítás magyar kormánybiztosaként is tevékenykedő professzornak arra, hogy az Intézet addigi munkásságának javát kiállítsa. Az ösztöndíjasok otthoni sikeres debütálása: az 1931-ben, a Nemzeti Szalonban rendezett kiállítás után a neoklasszicista ihletésű "iskola" - a művészet és annak modernebb irányzatai iránt Klebelsbergnél fogékonyabb új kultuszminiszter, Hóman Bálint hatékony támogatását élvezve - a harmincas évek közepére hivatalosan, a kultúrpolitika legfelső szintjén is elismertté vált. Az "iskola" tagjai Magyarországon egyházi és állami megbízások sorát kapták, egyben a Velencei Biennalék csaknem kizárólagos szereplői lettek, s így komoly sikereket értek el Olaszországban is.

Sokféleképp értékelték a római iskolát az utóbbi évtizedekben, ám abban - ma már persze egészen más szemléleti közelítéssel - egyetérthetünk a korabeli kritikussal, Csabai Istvánnal, hogy Gerevich méltán beszélt "római magyar stílusról", hiszen: "Ez az iskola a legjobb értelemben véve modern, de nem rombolóan forradalmi,... mert nem zúz porrá semmi értéket, sőt inkább úgy jut el az újhoz, a maihoz, hogy ősi szépségű hagyományokat épít és fejleszt a XX. század szellemének megfelelően tovább... A római iskola... tág és ruganyos keret, a különböző művészegyéniségek tarka skálája békésen belefér... Épp ez a változatosság s hogy közülük nem egy alig látszik összefüggeni az iskolával, dícséri legjobban az iskolát, mert a római tanulóévek nem jelentettek szellemi kényszerzubbonyt és egyenruhát - mint egykor München -, hanem mindenkit a saját hajlamai legművészibb kifejlesztésére ösztönözték. Sokaknál az iskolához való tartozás nem is annyira stílusköteléket, mint inkább színvonalat és kvalitást jelent."

A római iskola meghatározó szerepe mellett az Intézet kutató ösztöndíjasai is - elsősorban a többnyire már konkrét feladatokkal, az Akadémia ajánlásával érkező Történeti Intézet tagjai - komoly tudományos eredménnyel büszkélkedhettek. A bécsi Collegium Hungaricumhoz és Történeti Intézethez hasonlóan, Rómában is kiadványsorozatokban, majd 1936-tól az Intézet évkönyvében publikálták az ottani kutatások hozadékaként született tanulmányokat és köteteket. Az önálló kiadványokon kívül az intézet tagjai számos másutt megjelent munkájukban hivatkoztak az olasz szakirodalomra és a római - mindenekelőtt vatikáni - forrásokra. Igen fontos a Római Magyar Történeti Intézet tevékenysége a bécsi kutatások szempontjából - és persze fordítva: a bécsi a római szempontjából - is. Azon túl, hogy Miskolczy Gyula személye - igazgatói minőségében - mintegy összekötötte a két történeti intézetet és a két Collegium Hungaricumot, sokan voltak akik mindkét helyen megfordultak és mindkét fővárosban állami ösztöndíjjal tartózkodtak. Közös sajátosság volt az is, hogy mind Bécsben, mind pedig Rómában a harmincas évek közepéig folytak szervezett és komoly, egységes munkaterv és -program szerinti történeti - mindenekelőtt a levéltári források feltárására és publikálására irányuló - kutatások.

A római Intézet saját kiadványai voltak:

A Római Magyar Történeti Intézet kiadványai (Bp. - Pannonhalma - Szombathely, 1925-1941.) - összesen 7 kötet (Artner Edgár, Huszti Dénes, Tóth László és Vanyó Tihamér Aladár 2-2, valamint Várady Imre munkája);

Pubblicazioni dell´Instituto Storico Ungherese di Roma (Bp. - Roma, 1925-1929.) - összesen 5 kötet (Horváth Henrik, Koltay-Kastner Jenő, Mihalik Sándor, Miskolczy István és Tóth László tanulmányai);

A Római Magyar Intézet kiadványai. Pubblicazioni della R. Accademia Ungherese di Roma (Roma - Bp., 1931-1936.) - összesen 4 kötet (Mihalik Sándor 3 és Wolf Rózsi 1 kötete);

Olaszországi Magyar Oklevéltár. Monumenta Hungariae Italica. Közrebocsájtja a Római Magyar Történeti Intézet (Bp. 1931-1941.) [Sorozatcímváltozás 1941-ben: Olaszországi magyar emlékek!] - összesen 6 kötet (Lukcsics Pál és Galla Ferenc 2-2, Vanyó Tihamér Aladár és Veress Endre 1-1 forráskötete);

Studi e documenti italo-ungheresi della R. Accademia d´Ungheria di Roma... I-IV. Annuario 1936-1940-41. (Roma, 1937-1942.).

Hóman - a külföldi, elsősorban az olasz és a német kapcsolatok fontosságát hangoztató "geo-" és kultúrpolitikai elképzeléseinek megfelelően - a harmincas évek közepétől több országgal kötött kulturális egyezményt vagy a "szellemi együttműködésről" szóló szerződést (1935-ben Lengyel- és Olaszországgal, valamint Ausztriával, 1937-ben, majd 1940-ben Németországgal, 1938-ban Észt- és Finnországgal, végül 1941-ben Bulgáriával). Ezekben - ha vonakodva is, de végre fölismerve a kinti kollégiumok fönntartásának szükségességét - kötelezettséget vállalt a külföldi magyar intézetek további működtetésére, az ösztöndíjasok cseréjének előmozdítására. Az 1935. február 16-án aláírt magyar-olasz kulturális egyezmény (1935:XVIII. tc.) általános indoklása éppen ezért kiemelte: "A római levéltárak, könyvtárak és múzeumok, a Vatikán átvizsgálatlan kéziratgyűjteményei kimeríthetetlen forrásanyagát nyújtják különösen a török háborúk ideje történetének úgy, hogy a megnyitás óta eltelt tíz esztendő alatt Rómában dolgozott 56 történészünk valóban eredményes munkát végezhetett. Ismeretlen Corvin-kódexek, nagyértékű kéziratok, Janus Pannonius írásai, a magyar humanisták és olasz tudósok levelezései kerültek napvilágra kutatásaik során. Újból megtalálták a XVII. század óta elveszettnek hitt ún. vatikáni magyar krónikát és általában sok új adattal gazdagították a magyarországi humanizmus és az olasz-magyar történelmi kapcsolatok anyagát." A római Collegium Hungaricum pedig "1928 ősze óta 207 különféle tanulmányokat folytató ösztöndíjasnak és számos kutatónak adott hajlékot". Az egyezmény intézkedett a Római Magyar Intézet fenntartásáról, és egy olasz intézet budapesti alapításáról. Rendelkezett arról, hogy "a magyar és az olasz kormány az ösztöndíjas helyek számát négyről legalább hatra emeli fel... Az olasz királyi kormány ezenkívül továbbra is tanulmányi segélyeket adományoz, a magyar kormány ily irányú javaslatait lehetőleg figyelembe véve, olasz királyi egyetemeken és főiskolákon beiratkozott érdemesebb magyar ifjaknak."

Egy ugyanebben az esztendőben, 1935-ben született följegyzés azonban - nem derül ki, ki a szerzője, ám úgy gondolom, a szöveg Miskolczy Gyulának tulajdonítható - már arról panaszkodott: "A Fraknói-féle kis intézet hőskorában a magyar történetkutatók Rómában oly szépen dolgoztak és publikáltak, hogy kiadványaikra manapság is büszkék lehetünk és ők a nemzetek római tudományos versenyében fényesen megállták helyüket. Mióta azonban az intézet a Falconieri-palotába került és Rómát a magyar ösztöndíjasoknak szinte egész raja lepte el, azóta a külső fénnyel és nagyszerűséggel ellentétben a tudományos szellem és eredmény messze mögötte maradt a régi teljesítményeknek. Ennek okát főként kettőben látom: a tudományos tervszerűség hiányában és a közzététel rendkívüli nehézségeiben. Eltekintve szükséges nyelvtudás híjával levő és a módszertanilag iskolázatlan ösztöndíjasok nagy tehertételétől, az első szempontból különösen azt tartom az eredménytelenség forrásának, hogy az intézetnek nincs tudományos munkaterve, programja. A különféle nemzetek római intézetei szinte kivétel nélkül egy-egy körülhatárolt, nemegyszer nemzetközi jelentőségű tárgykörnek vagy a vatikáni források bizonyos csoportjai kimerítő feldolgozásának szentelik erejüket... Mindezzel szemben az újabban munkábavett és közzétett magyar kiadványok a legkülönfélébb területen való tudományos kalandozás jegyeit viselik magukon, ritkán merítenek ki egy-egy sorozatot, ritkán zárnak le egy-egy tárgykört. Nyelvük jórészben magyar s így az európai egyháztörténelem nemzetközi közvéleménye számára meghaltak... Megvallom Kegyelmes Uram, nekem szinte vérzik a szívem, amikor azt látom, hogy Rómában még mindig nagyon szép számmal képviselt magyar intézet hogyan marad el évi 3-4000 pengő miatt a nemzetek versenyében, s hogyan tesznek túl rajtunk csehek és oláhok." Miskolczy ezért is kérte tehát egy 3-400 oldalas évkönyv megjelenésének költségvetési támogatását. (Az igazság kedvéért tegyem mindjárt hozzá: ahogy arról már szóltam, 1936-tól 1940-41-ig, négy kötetben megjelentek az Intézet olasz nyelvű, a kritikusok által is elismerést kiváltott kötetei.)

Nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy költségek ráfordításával fenntartott intézet munkájával a kultuszminisztériumban sem voltak igazán elégedettek, hiszen már 1933-ban, majd 1935-ben a Falconieri-palota eladása is komolyan szóba került. 1933-ban a - Mussolini kezdeményezésére már korábban megkezdett - nagyszabású városrendészeti tervezet fenyegetett azzal, hogy a palota egy részét le kell bontani. Gerevich Tibor szerint ezért vált szükségessé, hogy "a Római Magyar Intézet évek óta vajúdó kérdése, igazi szükségleteinek megfelelő megoldást nyerjen. Nyilvánvaló, hogy a négyemeletes Falconieri palota és a mellette levő kétemeletes művészház túlnő a Római Magyar Intézet reális szükségletein. Évek óta kísérlet történik olyan megoldásra, hogy a vatikáni magyar követség foglalná el az épület egy részét, az erre vonatkozó tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, s talán nem is kecsegtetnek eredménnyel a jövőben sem, tekintetbe véve azt, hogy a követség idegenkedik attól a gondolattól, hogy egy különböző jellegű és társadalmi keretű intézménnyel... legyen egy épületben... Természetellenes és szinte tarthatatlan helyzet, hogy ugyanakkor amidőn a Fraknói-villában a Római Magyar Intézetnek egy, a reális kereteknek megfelelő saját kisebb épülete van, ugyanakkor kénytelen legyen egy négyemeletes palotát fenntartani..." Emiatt a költségvetési támogatások nagy részét "luxus-jellegű kiadásokra kell fordítani, s így a tulajdonképpeni céljától, az ösztöndíjasok kiképzésétől, az Intézet tudományos és művészeti munkájától elvonni, már olyan mértékben, ami veszélyezteti az Intézet szellemi teljesítőképességét és az első években szerencsésen kivívott pozícióját a hasonló római idegen intézetek között..." Tovább rontott a helyzeten, "hogy az intézet nagyszámú szabad helyiségeit [a korábbi fenntartásokat félretéve] penziószerűen használták ki... Ez egész szokatlan a római külföldi intézeteknek szinte parnasszusian izolált és emelkedett életmódjához képest; s tulajdonképpen anyagilag sem hoz sokat", az Intézet "tudományos jellegét pedig kulturális és penzió-szellemre változtatják át. Szinte gondviselésszerűen jött az épület részbeni lebontásának, nézetem szerint nehezen elhárítható körülménye, mintha megmutatná az utat, amelyen a Római Magyar Intézet a fényes palotának nyomasztó terhétől megszabadulhat, anélkül, hogy ezért akár a hazai, akár a külföldi közvélemény előtt rá ódium hárulhatna." Gerevich javaslata szerint ezért a palota egész épületét föl lehetne ajánlani Róma kormányzóságának, azaz az olasz kormánynak, s az Intézetnek az átalakítással kibővíthatő Fraknói-villába kellene visszaköltöznie. Ezáltal "az Intézet még csak fokozhatná az olasz kulturális életben való tevékenységét, ami célja és feladata is, hiszen a palota eladása által kedvezőbb anyagi helyzetbe jutna..., a Fraknói-féle házakban vissza lehetne térni ahhoz az egyszerű és takarékos, tudományosan és mindenképpen bevált adminisztrációhoz, amellyel a Fraknói Intézet a háború utáni első években kifogástalanul működött." A javaslatnak megfelelően Hóman 1934 novemberében intézkedett arról, hogy az addig bérbe adott Fraknói-villa bérleti szerződését - mivel a kiérkező magyar tudósokat itt kívánja majd elszállásolni - 1934. december 31-vel mondják föl, s mind a Falconieri-palota eladására, mind a Fraknói-villa átalakítására vonatkozó terveket az 1935. február 20-i minisztertanács elé terjesztette.

Hóman aggodalmai szerint: "Miután kétségtelen, hogy a palota az államháztartás jelenlegi helyzetét tekintve - amelynek tartós és gyors javulását a közeljövőben sajnos nem várhatjuk - a római Magyar Intézet részére túl van méretezve, folyó évi február havában Rómában folytatott tárgyalásaink során megbeszéléseket folytattam az olasz kormányelnök úr őnagyméltóságával arra vonatkozóan, hogy nem volna-e lehetséges a palotát értékesíteni... Az olasz kormányelnök úr teljes egészében magáévá téve elgondolásomat kijelentette, hogy hajlandó az épületet az olasz állam részére 5.000.000 líráért megvásárolni. A befolyó összeget részben az olasz állam által a magyar állam részére adományozandó telken építendő új magyar intézet költségeire kívánom - mintegy fele összegben - fordítani, míg a vételár fennmaradó része alapszerűen kezelve arra szolgálna, hogy annak jövedelméből az ösztöndíjasok költségeit fedezzem." A kultuszminiszter elképzeléseit a Magyar Intézet felettes szerve, a Gyűjteményegyetem örökébe lépő Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa is elfogadta és helyeselte. Így nem meglepő, hogy Hóman Bálint a képviselőház 1935. június 18-i ülésén bejelentette: "Az olaszországi Collegium Hungaricum épületét, a Falconieri-palotát római tartózkodásom alatt eladtam, az olasz kormány feje volt szíves azt megvásárolni olyan összegért, hogy abból az új és a célnak megfelelőbb modern épületet felépíthetjük és emellett még bizonyos összegünk marad, amellyel fundálhatjuk ezt az intézményünket". Sajnos a forrásokból nem derül ki, hogy e magabiztos, már kész tényeket rögzítő kijelentés ellenére miért hiúsult meg az épületcsere; mindenesetre a már említett magyar-olasz kulturális egyezmény (1935:XVIII. tc.) 1. §-a intézkedett a Római Magyar Intézet magyar kormány általi további fenntartásáról (igaz, arról nem esett szó, milyen épületben), és az Intézet ezután is a Via Giulia 1. szám alatti Palazzo Falconieriben működött.

1935-től egyre kevesebb tudósítás és levéltári forrás emlékezik meg az Intézetről. A biztató kezdeteket és a látványos fölemelkedést az intézetre fordítható összegek és ezáltal az ösztöndíjasok számának hirtelen apadása követte. Az Intézetet körülvevő csöndet csak az Intézet művész-ösztöndíjasainak gyakori és sikeres olaszországi szereplése, valamint magyarországi térhódítása, majd a világháború alatti - részben kényszerű, hiszen a külföldre igyekvő magyar állami ösztöndíjasok ekkor már kizárólag "baráti" vagy semleges országokba utazhattak - újbóli fölívelés törte meg. 1943 júliusa azonban - az angol-amerikai csapatok sziciliai partraszállása, majd Mussolini leváltása és letartóztatása következtében - az Intézet életében is fordulópontot jelentett.

Genthon István igazgató 1943. május 25-i jelentésében még lelkesen írt az Intézet művész-tagjainak szokásos - III. Viktor Emanuel olasz király megnyitotta - évzáró kiállításáról: "évek óta a megnyitás ilyen ünnepélyes keretek között nem történt... - állította -, a kiállítás nívója lényegesen jobb, mint az utolsó két évben rendezetteké volt". Néhány nappal később azonban Luttor Ferenc, a Pápai Magyar Egyházi Intézet igazgatója már arról panaszkodott, hogy "mint magánúton értesülök, a római Magyar Akadémia állami ösztöndíjasai 1943. június 1-től fogva nem kapnak ösztöndíjat, s el kell hagyniok záros határidőre az épületet... A pápai felsőbb intézetek június 30-án zárnak csupán, s a vezetésem alatt álló Egyházi Intézetnek tagjai vizsgázni kötelesek". Ezért kérte, hogy "legalább e hó végéig folyósíthassam az étkezési pénzeket a konyhának, s a rendkívüli segélyeket az állami ösztöndíjasoknak", ám július 1. után "senki, semmi címen még lakást sem élvezhessen az Egyházi Intézetben". Július 5-én pedig ugyanő javasolta a kultuszminiszternek az 1943/44. tanévre vonatkozólag, "hogy az ösztöndíjakat csak abban az esetben méltóztassék kiutalni, ha a háborús helyzet itt Olaszországban javul. Ha ugyanis a légitámadások illetve alarmok Róma felett sokasodnak, s ha a beszerzési nehézségek meg nem szűnnek, nincs pozitív haszon az ösztöndíjasok itt tartózkodásából".

Ezt fölismerve, "az 1943 nyarán Olaszországban bekövetkezett katonai és politikai események hatása alatt a római magyar követ az egész kulturális képviseletet hazarendelte. Ennek következtében a római és milánói magyar intézetek, a római és bolognai magyar tanszékek, a nápolyi, firenzei, milánói, pádovai, velencei és trieszti magyar lektorátusok, valamint a milánói magyar-olasz iskola, vezetők és beosztottak nélkül maradva, félbeszakították működésüket. (A genovai és a torinói lektorátusok 1942 ősze óta nincsenek betöltve.)" Miután a szövetségesek elfoglalták Rómát - bár a magyar érdekeket a svéd követség képviselte - az 1943 végétől beszakadt mennyezetű Palazzo Falconieri tulajdonjoga is kérdésessé vált. Luttor Ferenc "a Pápai Magyar Egyházi Intézet igazgatója, miután mint a Sztójay-kormány ügyvivője, a Szövetségesek által kényszerítve volt akadémiai lakását elhagyni és a Vatikán-állam semleges területére költözni, az Akadémia legszebb részeit kiadta, részben azért, hogy az Intézet ca. 20.000 lírát kitevő havi rezsijét fedezhesse (az Akadémia nem kapott Budapestről 1943 ősze óta egyetlen fillért sem), részben...[, hogy] esetleges szövetséges rekvirálástól megmentse. (Utóbbi felfogása teljesen téves volt, mert a Szövetségesek az olaszországi magyar ingóságokat és ingatlanokat teljes mértékben respektálták és a svédek védelmét mindenben elismerték.)" 1945 szeptemberében az olaszországi magyar intézetek felőli érdeklődésre - a budapesti olasz segélybizottság elnökének közvetítésével - "az olasz külügyminisztérium aláírás és megszólítás nélküli jegyzék formájában azt a választ küldte, hogy a római magyar kulturális intézmények épületei rendben vannak, sértetlenek maradtak és azokat az új olasz kormány teljes mértékben respektálja".

Kardos Tibornak ugyanekkor, 1945 szeptember elején papírra vetett emlékirata szerint az olasz-magyar vonatkozású tudományos kutatások bázisa továbbra is adott, a képzőművészeti és zenei képzés folytatása pedig feltétlenül szükséges maradt. Változtatni kellene viszont az ösztöndíjrendszeren, hogy - az állam anyagi lehetőségeihez mérten - 3-10 kutató állandóan Rómában dolgozhasson. Kardos elismerte Gerevich Tibor - aki "az olasz-magyar kapcsolatoknak immár negyed évszázada a lelke... volt" - múlhatatlan érdemeit, s javasolta, hagyják meg őt az amúgy is csak "tiszteleti és tanácsadói megbízatást" jelentő kurátori tisztségben. A Szépművészeti Múzeum főigazgatójává kinevezett Genthon István helyett pedig Huszti Dénest javasolta igazgatónak.

Végülis nem Huszti, hanem - 1946 októberében - Kardos Tibor foglalta el az igazgatói széket. E minőségében írta az Intézet 1943 utáni sorsáról: "A Római Magyar Akadémia munkássága túlságos erős szálakkal kapcsolódott a megelőző hivatalos Olaszországhoz, majd pedig lelkiismeretlenül cserbenhagyták tudományos és egyéb érdekeinket, amikor arra kényszerítették az Akadémia volt vezetését, hogy térjen haza és az intézetet formálisan adja fel. 1943 óta az Akadémián semminemű tudományos munka nem folyt, az egyetemen a magyar irodalom tanítása szünetelt. Egyes soviniszta és élelmes kelet-európai népek igyekeztek a helyzetet kihasználni, meglehetősen sikerrel. Az intézet épületét már 1938, illetve 1940 óta nem javították, pótlásokat nem eszközöltek és így a gazdátlan időszakban rohamos pusztulás indult meg. Betetőzte mindezt a politikai menekültek és nyugatosok beszivárgása az intézetbe..." Úgy gondolta, az Intézet a jövőben akkor tudja feladatát megfelelően végrehajtani, "ha nagyszerű épületének adottságait kihasználva a lehető legnagyobb számban a legértékesebb tudósokat látja vendégül és azok a legkomolyabban veszik a kutatás munkáját. Ugyanekkor pedig az intézetnek a magyar zene és művészet legigazabb értékeit, a legkomolyabb irodalmat kell közvetítenie. És munkájában el kell kerülnie a propagandának nemcsak a tényét, de a legtávolibb látszatát is. Kapcsolatot kell találnia az olasz közvéleménnyel, de a nemzetközi közvéleménnyel is, vagyis a római intézetek külön világával."

E ma is nyugodt szívvel vállalható program fölidézése, valamint a korabeli források és adatok hosszas és kicsit egyoldalú - hiszen olasz megfelelőjüket nélkülöző - felvonultatása után úgy gondolom, összegzésként megállapíthatom:

1. A Római Magyar Intézet kiépülése és a harmincas évek elejéig tartó gyors fejlődése az olasz-magyar kapcsolatok háború utáni rendeződésének, személy szerint pedig elsősorban Klebelsberg Kuno kultuszminiszternek és Gerevich Tibornak, az Intézet első igazgatójának és kurátorának köszönhető. A "magas kultúra" és a művészetek erőteljes állami támogatása, a külföldi magyar intézetek hálózatának - s ebben a rómainak - létrehozása a (mindenekelőtt német példák hatását tükröző) Klebelsberg-i kultúr- és tudománypolitika egyik alapja volt. A képző- és iparművészethez kevéssé értő, a bármilyen fajta "modernséget" eleve elutasító miniszter ezirányú elképzeléseit kiválóan ellensúlyozta és kiegészítette Gerevichnek a római iskola kialakítását célzó, teljes sikerrel járó koncepciója; az Intézet tudományos profilját pedig a történeti, részben az egyházi osztály komoly kutatási eredményeket fölmutatva képviselte.

2. Az Intézet 1931/32-ben bekövetkező - nem sokkal az érdemi munka beindulása utáni - hirtelen hanyatlása csak részben tudható be a gazdasági válság hatásának. Emellett a külföldi magyar intézményrendszer erős személyhez (Klebelsberghez) kötöttségét, állandó átszervezések miatti bizonytalan helyzetét, valamint az - elsősorban éppen a Római Magyar Intézetet támadva - újra- és újra megfogalmazott, a "túlméretezettségre", a "luxuskiadásokra" vonatkozó kritikák és vádak részbeni jogosságát bizonyítja. Ezen kívül hiányzott a jól körülhatárolt, a feladatokat személyekre lebontva meghatározó, a kutatásokat összehangoló munkaterv és -program, amely a bécsi Történeti Intézetnél ekkor még megvolt.

3. Az Intézet fenntartását nemcsak kulturális érdekek, de (kül)politikai célok is indokolták. Bár Hóman Bálint - Magyarország geopolitikai helyzetének és saját meggyőződésének megfelelően - az olasz-német orientáció elkötelezett híve volt, a külföldi kollégiumi rendszer bírálója-, a szabad (az ún. "kézi") ösztöndíjak támogatójaként többször is kísérletet tett a Római Magyar Intézet palotájának értékesítésére, és jóval szerényebb, kevesebb ösztöndíjassal, ám szerinte hatékonyabban működtethető kollégium megszerzésére. Ezirányú próbálkozásai rendre meghiúsultak, a harmincas évek közepétől pedig teljesen abbamaradtak. Sőt, Magyarország háborúba lépése után - a kulturális külpolitika kötelező haladási irányú zsákutcába kerülése következtében - ismét fejlesztette az Intézetet. Úgy tűnik, a (kül)politikai meggondolások a gazdaságossági szempontoknál is sokkal fontosabbak voltak.

4. Minden ellenvetés, a sokba kerülő külföldi "elitintézetekkel" szemben megnyilvánult ellenérzések dacára: az ösztöndíjasok névsorán, tudományos teljesítményén és későbbi életpályáján végigtekintve Róma vonatkozásában is igen komoly eredménnyel járt az állami ösztöndíjakció. A Rómában időzöttek többsége - mintegy kétharmada, háromnegyede - a negyvenes évek közepéig bekerült a magyar értelmiségi (művészeti, egyházi) elitbe, s gyakran - igaz, 1945-től, majd 1948-tól sokszor már a magyar emigrációban - még az ötvenes, hatvanas és hetvenes években is vezető szerepet játszott.

5. Éppen ezért igen szomorú, s óriási veszteségeket okozott, hogy 1945, de különösen 1948 után a klebelsbergi vagy akár a hómani elképzelésektől meglehetősen eltérő, sajátos, általában politikai szempontú kiválasztáson alapult a külföldi ösztöndíjasok kiküldése. Bár a régi kulturális intézményrendszer, s így a korábbi ösztöndíjrendszer számos eleme 1948/49-ig tovább élt, a politikai változások a kulturális szakigazgatást sem hagy(hat)ták érintetlenül. 1949-ben - hosszas vajúdás után - a külföldi magyar intézetek sorsa, legalábbis jó időre, megpecsételődött...